La Push Vámpirja

15.fejezet

(Esme szemszöge)

Már alig vártam, hogy felhívhassam a rég elvesztett lányomat. Általában türelmes vagyok, de most félpercenként a telefonhoz rohantam volna a legszívesebben. Csak azért nem tettem, hogy időt hagyjak Bellának a megnyugodásra, hiszen Edward, és Alice biztosan alaposan felhúzták. Végre eljött a megfelelő pillanat. Éjszaka nem akartam rájuk törni, de most már semmi nem akadályozhat meg benne, hogy felhívjam. A telefonhoz szökkentem, és izgatottan tárcsázni kezdtem a számot. Párszor kicsengett, de aztán felvették.

- Halló. Itt a Black ház – szólt bele a kagylóba Bella. Nagyon boldog voltam, hogy éppen ő vette fel. 

- Szia, Bella – köszöntem boldogan, és közben azon imádkoztam, hogy le ne rakja a kagylót. 

- Esme – köszönt vissza. Utána viszont nagy csend támadt. Egy pillanatra megijedtem, hogy tényleg letesz, de aztán koncentráltam, és így tisztán hallottam a nyugodt szuszogását a kagylóban.

- Vonalban vagy még? – kérdeztem rá. – Hallom a légvételeidet, kicsim. Kérlek, beszéljünk egy kicsit. 

- Mit szeretnél? – sóhajtott fel megadóan. – Hogyha bocsánatot vártok, amiatt, ami tegnap történt, akkor előre leszögezem, hogy nagyon is megérdemelték – kezdett bele a magyarázkodásba, de azonnal leállítottam, hiszen természetesen neki volt igaza.

- Oh, nem, azt nagyon is jól tetted. Túl messzire mentek, és ezt ők is tudják – mondtam kuncogva. Tényleg tetszett, amit láttam, és hallottam az esetről.

- Akkor, miért hívtál fel? – kérdezte döbbenten.

- Szeretnék veled beszélgetni néhány dologról. Fontosak, amikről tudnod kell, mielőtt végleg döntesz a családunk felől. Látni is szeretnélek, hogyha lehet. Ezt jobb lenne személyesen, mint telefonban – kérleltem gyengéden. Reméltem, hogy rám nem haragszik annyira, hogy ne mondjon igent a kérésemre.

- Talán – motyogta a kagylóba. Engem pedig egy pillanat alatt átjárt a boldogság. Tudtam, hogy most már nyert ügyem van.

- Kérlek, kérdezd meg, hogy ott van-e a fiam – suttogta Edward halkan.

- Ott van, az unokám is? – kérdeztem reménykedve. Bár magamtól is feltettem volna a kérdést.

- Igen, itt van – válaszolta halkan. 

- Megtudhatom, hogy mi a neve? – kérdeztem izgatottan. Hiszen még a nevét sem tudom az unokámnak. Milyen nagymama vagyok? 

- Anthony – adta meg magát. A fiamra néztem, akinek a szemében, most büszkeség, és halvány boldogság is megcsillant. Bella róla nevezte el a fiát. Ez nyilván jelent valamit.

- Cullen, vagy Swan? – tette fel fiam a következő kérdését suttogva.

- Cullen, vagy Swan? – ismételtem el a kérdést.

- Nem teljesen mindegy? – kérdezett vissza Bella. Nem értettem a hirtelen jött hangulatváltozását, hiszen ez is csak egy egyszerű kérdés volt.

- Csak kíváncsi vagyok, ne haragudj – mondtam csalódottan. 

- A teljes neve, Anthony Black – mondta határozottan. 

A családom minden tagja felszisszent erre a mondatra. Rémülten néztem Edwardra, aki eltörte a vázát, ami mellett állt, majd ingerülten elviharzott. Reméltem, hogy csak az erdőben tesz kárt, és magában nem.

- Majd én utána megyek – állt fel Jasper, majd Edward után iramodott.

- Láthatnálak titeket? – kérdeztem megtörve a beállt csendet. – Nem kell átlépnetek a határon. Csak addig gyertek el, én is odamegyek.