La Push Vámpirja

45.fejezet

(Johanna szemszöge)

Hajnali háromnegyed négy, még negyed óra, és Dr. Cullen haza fog zavarni. A kérdés már csak az, hogy vajon beavassam-e a múltam sötét titkaiba, vagy inkább tartsam meg magamnak a gondjaimat. Tény, hogy a mentorom a legjobb orvos egész Amerikában, de ettől még nem biztos, hogy bele kéne rángatnom a személyes drámámba. Hiszen ő olyan jólelkű, és lehet, hogyha segítséget kérek tőle, akkor utána hímes-tojásként fog kezelni, de én ezt nem akarom. Nem vagyok kevesebb egyik gyakornoknál sem, csak azért, mert mások a körülményeim egy kicsit.

- Johanna – szakított ki Dr. Cullen a gondolataimból.

- Igen? – néztem rá kérdőn.

- Lejárt a műszakod. Jó éjszakát, vagy inkább csak jó pihenést – mosolygott rám kedvesen. Majd hátat fordított, és elindult a betegek felé.

- Dr. Cullen – szóltam utána. Ártani nem árthat, hogyha megkérdezem csak úgy általánosan, hogy mi a véleménye. Nem kell tudnia, hogy Justin hozzám tartozik.

- Igen, Johanna? – fordult vissza azonnal.

- Kérdezhetek valamit? – kezdtem bele bizonytalanul.

- Hát persze – jött vissza mellém. Majd leült a mellettem lévő székre. – Hallgatlak.

- Ha egy beteg már tíz éve kómában van, és az orvosok nem látnak sok esélyt a felépülésére, sőt semmit, de az agyműködése még teljesen normális és nem rosszabbodott a kóma alatt, akkor van még remény, hogy valaha felébredjen? – kérdeztem kíváncsian. Bár egy kicsit talán túl összetett mondatot hoztam össze.

- Érdekes eset, olvastál róla valahol a régi cikkek között, vagy konkrét mostani esetről beszélünk? – kérdezte elgondolkozva.

- Igazából konkrét esetről beszélünk – válaszoltam készségesen.

- Nos, amíg az agy működik, addig van remény. Bár nagyon különösnek találom, hogy egy kicsit sem csökkent a tevékenység. Olyan, mintha a beteg már ébren lenne, de valami miatt a teste ezt nem tudja kifejezni – gondolkodott Dr. Cullen hangosan. - Nem lehet, hogy olyan ütést, vagy ütéseket szenvedett el, amitől esetleg olyan sérülése keletkezett, ami akadályozza a mozgási funkciókat a testben?

- Hogy érti? – ráncoltam össze a homlokomat. Nem igazán értettem, hogy mire gondol.

- Mondjuk, van valahol egy rög, vagy egy nem felfedezett egyéb góc, ami akadályozza az áramlást bizonyos helyeken, mint például a karok-lábak, szemhéj. Így nem tud üzenni a külvilág felé a beteg, és olyan, mintha kómában lenne, de csupán nem képes rá, hogy kommunikáljon a külvilággal. Azt hiszem, hogy ilyen eset még csak egyszer fordult elő az egész világon, de akkor egy műtétnél észre nem vett apró belső sérülés okozta a bajt.

- Hogyan derült ki, hogy mi volt a baj? – kérdeztem kíváncsian. Talán csak egy vizsgálat és Justin felébred végre.

- Őszintén szólva a boncolásnál – hajtotta le a fejét Carlisle. – Nem az én betegem volt, csak én voltam aznap odalent a halottasházban, és akkor fedeztem fel azt az apró sérülést, amikor felnyitottam a testet.

- De ha a beteg még él, akkor kimutatható valahogy a probléma? – próbálkoztam tovább. A remény hal meg utoljára. Talán van megoldás.

- Sok alapos vizsgálattal, és türelemmel van rá esély – bólintott rá Dr. Cullen.

- Köszönöm, hogy válaszolt a kérdéseimre – mosolyogtam rá hálásan. Amint indul az első busz, már megyek is Justinhoz. Van még valamennyi félretett pénzem, ami biztosan elég lesz rá, hogy alaposan kivizsgáltassam.