La Push Vámpirja

30.fejezet

(Bella szemszöge)

Edward gyengéden lefektetett az egyik vizsgáló asztalra, míg Anthony feltette Nathalie-t a másikra. A fiunkon nagyon is látszott, hogy aggódik, ami természetes volt, hogyha az ember párjáról van szó. Carlisle azonnal szakszerűen Nath mellé lépett, és megvizsgálta.

- Semmi baja, Anthony, csak simán elájult. Ennie kell, és pihennie. Gyorsan rendbe fog jönni – mondta Carlisle halványan mosolyogva. 

- Az jó – simított végig fiam Nath karján, majd leült mellé az ágyra. – Mit ehet? Mármint két napja semmit nem evett és ivott. Nem kéne valami lazábbal kezdeni, hogy a gyomra ne legyen kikészítve? – kérdezte Anthony szakszerűen. Imádta az orvosi könyveket. 

- Nos, azt hiszem, hogy célszerű lenne, mondjuk levessel kezdeni, aztán fokozatosan eheti az egyre komolyabb ételeket – bólintott rá Carlisle. Látszott rajta, hogy nagyon is büszke, amiért az unokájának ilyen meglátásai is vannak. 

- Akkor melegítek neki. A hűtőben még van egy nagy adag, amit még Jake-nek készítettem – mondta Esme lágyan. 

- Köszönöm, nagyi – ölelte meg Anthony, mire Esme arca felragyogott. Mi pedig csak megmosolyogtuk a jelenetet. Várható volt, hogy Esme és Carlisle gyorsan megtöri a jeget a fiamnál. 

A következő pillanatban Esme már ott sem volt. Carlisle pedig mellém lépett, és elkezdte tapogatni a karjaimat, amit nem igazán értékeltem jelen helyzetben. Már vagy negyed órája illesztgette, és tapogatta, amikor Edward hirtelen átkarolta a derekamat, és ajkát lágyan a nyakam azon hajlatához érintette, amitől régebben mindig teljesen felpörögtem, természetesen jó értelemben. 

- Mit csinálsz? – kérdeztem teljesen elernyedve. Ezt nem kéne. Ennek még mindig nem tudok ellenállni. Túl jól ismer.

- Csak ellazítalak egy kicsit – motyogta a nyakamba, majd újra megpuszilta azt a pontot. 

Már éppen kezdtem élvezni a helyzetet, amikor Carlisle hirtelen megrántotta a karjaimat, én pedig felsikoltottam. Hát ezért volt ez a színjáték, hogy ne mocorogjak tovább. Na szép, Edward Anthony Masen Cullen, ezt még visszakapod. Morogtam magamban. 

- Sajnálom – nézett rám Carlisle bűnbánón. 

- Semmi baj, tudom, hogy ez szükséges rossz – mondtam eltorzult arccal. Nem volt okom rá haragudni, hiszen csak segíteni akart. – Veled viszont még számolunk – néztem Edwardra szigorúan.

- Miért? – kérdezte döbbenten.

- Mert már megint el akarsz kápráztatni – morogtam. – Ezt szándékosan csináltad, hogy lásd, hogy hatással vagy-e még rám. 

- Hát tulajdonképpen azért csináltam, hogy ne fájjon neked annyira Carlisle hadművelete. Viszont, ha már itt tartunk. Akkor mesélj, hogy mekkora hatással is vagyok rád – búgta a fülembe. 

- Szeretnéd, mi? – kérdeztem gonoszan vigyorogva.

- Ami az illeti... - hagyta félbe a mondatot. 

- Hát, sajnos nem fog kiderülni – kuncogtam fel. 

- Kegyetlen vagy – csípett az oldalamba. 

- Még, hogy én? Csak nehogy szívrohamot kapj, vénember – fintorogtam. 

- Azt már nehéz lesz, lökött csitri – ugratott ő is. 

- Pfuj, hagyjátok már abba, legalább ne előttem – mondta Anthony morcosan. – Ezekre az enyelgésekre, már negyven akárhány évvel ezelőtt sem voltam kíváncsi.