La Push Vámpirja

14.fejezet

(Gabriella szemszöge)

Reggel kipihenten ébredtem fel, még mindig Jake-hez simultam, aki édesen szuszogott, keze pedig a hátamon pihent. Már napok óta nem éreztem magam ilyen jól. Az orrom végre nem volt bedugulva, ráadásul még csak nem is fáztam. Bár ez könnyen lehet, hogy Jake-nek köszönhető, mert elképesztően meleg a bőre. Remélem, hogy nem betegítettem meg őt is. Nem akartam felébreszteni, úgyhogy inkább visszabújtam hozzá, és behunytam a szemem, hogy pihenjek még egy kicsit. Az orvos úgyis egész hétre kiírt a munkából, hogy kipihenjem magam. Néhány perccel később már vissza is aludtam.

Amikor legközelebb felébredtem, Jake már nem volt mellettem, de a konyhámból nagyon kellemes illatok szálltak felém. Kimásztam az ágyból, és arra felé vettem az irányt, ahonnan a finom illatokat éreztem. Mikor beléptem a szám is tátva maradt. Az asztal tele volt, friss péksüteményekkel, kenyérrel, és Jake éppen rántottát sütött. Nem is említette még, hogy ennyire otthonosan mozog a konyhában. Azt viszont nem gondolhatta komolyan, hogy ennyi ételt el tudunk ketten pusztítani. Ez rengeteg. 

- Jó reggelt – szólalt meg hirtelen, és mosolyogva felém fordult. 

- Neked is – mosolyogtam vissza. Nem igazán tudtam, hogy ilyenkor mit kéne tennem, mert még soha nem aludt nálam senki. Igazából Jacob volt az első barátom. Minden esetre úgy gondoltam, hogy egy puszi nem árthat, úgyhogy mellé sétáltam, és megpusziltam az arcát, mire boldogan magához ölelt. 

- Mindjárt kész a reggeli – mondta és könnyű puszit nyomott a számra. – Ülj le. Oh, nem tudtam, hogy tea vagy kávé, úgyhogy csináltam mindkettőt – nézett rám kérdőn.

- Tea, köszi – válaszoltam. Igazából kávéfőzőm csak a vendégek miatt volt, de még jó hogy vettem, mert minden jel arra mutat, hogy Jake a kávét szereti. 

A reggeli csendben telt. Mivel mindketten elég éhesek voltunk. Szerintem még soha életemben nem ettem ennyit egyszerre. Bár Jake még így is jócskán túltett rajtam. Ámulva figyeltem, hogy mennyi ételt képes magába tuszkolni. Nagyon aranyos volt, ahogy mindent felfalt. Azt hittem, hogy a tizenöt tojásos rántottát sem tudjuk kivégezni. Ennek ellenére a péksüteményekből is alig maradt. Mondjuk tény, hogy Jacob eléggé izmos volt. Biztosan sok energiapótlásra van szüksége. 

- Mi az? – kérdezte kíváncsian, miután lenyelte a falatot.

- Semmi.

- Akkor miért nézel rám úgy, mintha marslakó lennék? – kérdezte kuncogva.

- Oh, bocsi. Én csak meglepődtem, hogy mennyit tudsz enni – válaszoltam őszintén. Mire elkomorodott egy pillanatra. 

- Ez zavar téged? – kérdezte, amikor sikerült rendeznie a vonásait.

- Egyáltalán nem – siettem biztosítani. Miért zavarna, hogy sokat eszik? 

- Akkor jó – mosolyodott el újra, de a szemei még mindig gondterhelten csillogtak. 

- Mi a baj? – érdeklődtem. Láttam rajta, hogy valami miatt ideges, de fogalmam sem volt, hogy mi lehet a probléma. 

- Semmi, csak lassan mennem kell – mondta határozottan, majd bekapta az utolsó falatot a süteményből, és felállt. Én is felkeltem, hogy kikísérjem, bár nem értettem, hogy hova siet el ilyen hirtelen. Az ajtónál újra felém fordult és magához ölelt. – Este találkozhatunk? 

- Persze, nagyon örülnék, hogyha megint átjönnél – mondtam vidáman. 

Ezek szerint még sem velem van a baj. Akkor biztosan valami családi dolog. Biztos Bellához megy, aki még mindig lábadozik. Bár az is csoda, hogy egyáltalán életben maradt, azután, hogy elütötte az a kocsi, amikor majdnem elütöttek engem. Örökké hálás leszek, hogy megmentettek.