La Push Vámpirja

100.fejezet

(Emily szemszöge)

Fantasztikus napom volt. Egész nap Majie-val, és Cijmossal játszottunk, és apa is nagyon sokat foglalkozott velünk anyával együtt. Most pedig itt fekszünk a kiságyban, és aludni készülünk. Imádom a szobánkat. Kezdem megszokni már a józsaszín felét is. Bár nekem a sájga sokkal jobban tetszik. Az valahogy inkább az én színem. Máj csak egyetlen egy dolog kell a boldogságomhoz, mégpedig az, hogy végje sikejüljön átváltoznom. Hatalmas nagy fajkas leszek, és lebíjkózom még Emmett bácsit is. A bundám hosszú lesz, és selymes, a szemeim pedig szikrázóak és veszélyesek. Tökéletesen fogják tükjözni az ejőmet, és a kitajtásomat. Én leszek a leghatalmasabb fajkas a földön. Alfa leszek, hatalmas vezető, aki összetajtja a családot, és jendet tesz a nagyvilágban. Annyija jó lenne, hogyha nagy és ejős lennék máj. Olyan sokáig tajt a növekedés. Nem is éjtem, hogy miéjt nem vagyunk azonnal felnőttek. Kisbabának lenni unalmas. Nem mintha nem esne jól a pátyolgatás, és az, ahogy mindenki imád bennünket, de így haszontalannak éjzem magam. Ott kéne lennem kint, és jájőjöznöm, mint a nagyoknak. Ehelyett itt fekszek bent, és el fogok aludni, nem úgy, mint a többiek, akik mind védik a házat.

- Kicsim, te sohasem leszel haszontalan, vagy magatehetetlen – simogatta meg anya az ajcomat. Majd kivett a kiságyból, a máj alvó Majie mellől. Honnan tudja, hogy mije gondoltam? Általában csak apa és nagyapa szokta hallani a gondolataimat. Á… biztos csak azéjt tudja, hogy mi jáj a fejemben, mejt az anyukám.

- Hallak téged, édesem – nyomott puszit a homlokomra.

- Hogyan lehetséges ez? – húztam fel a szemöldököm döbbenten.

- Talán ez is egy képesség – ajánlotta anya. – Vagy az is lehet, hogy azért van, mert egyszer, amikor már képes leszel átváltozni, akkor úgyis tudsz majd kommunikálni gondolatban a többiekkel. Nem tudom, hogy mi lehet a konkrét ok, de jó hallani a gondolataidat – mosolygott rám anya. - Legalább az egyik lányom tud hozzám is fordulni a gondjaival, és nem csak az apukájához.

- Nekem is tetszik, hogy hallasz engem – mosolyodtam el. – Nagyon különc vagyok, igaz? – jutott eszembe a leginkább szívemet nyomasztó dolog.

- Dehogy is, kicsim. Honnan veszed ezt a butaságot? – rázta meg anya a fejét hevesen.

- Azéjt, mejt Majie majdnem teljesen olyan, mint apa, de én olyan semmilyen vagyok. Májmint van bennem fajkas gén, de nem tudok átváltozni, viszont nem tudom, hogy mennyit öjököltem apától, mejt a véj számomra egyáltalán nem vonzó – magyarázkodtam. Tuti, hogy nem vagyok átlagos csecsemő, de nem vagyok sem embej, sem félvéj, sem semmi. Még a dédpapi sem tud besojolni minket sehova.

- Ezek a dolgok majd kialakulnak, kincsem. Egyébként is, nekem tetszik, hogy a lányaim korántsem átlagosak, hiszen a kapcsolat sem az, ami köztem és az apukátok között van. Különleges szerelemből, különleges gyerekeknek kellett születnie.

- Különlegesek vagyunk? – döbbenten meg. Én azt hittem, hogy csak különcök, ahogy Majie is gondolta.

- De még milyenek. Nincs hozzátok fogható itt a földön, és aki mást állít, annak személyesen látom el a baját – ígérte anya.

- Szejetlek – bújtam a mellkasához.

- Én is téged, édesem – ült le velem a hintaszékbe és ringatni kezdett. Tetszett, hogy hall engem. Mindig is szejettem volna beszélgetni már vele, de nem tudtam, hiszen eddig csak apának tudtam kivetíteni a gondolataimat.

- Kellemes kis családi idill – szakította meg a pillanatot egy idegen férfi hangja.

- Ki maga? – pattant fel anya azonnal. Engem pedig még szorosabban magához húzott. – Hogy jutott be?