Collide

31. ,,Légy az anyukám..."

-Apu hova ment?-kérdezte Jacob Emilyt aki épp felkelt.-Láttam ahogy a kocsival épp kiáll a garázsból.
-Boltba ment egy két dologért. Azt mondta addig készülj el a sulira.
-Ma nem hagyhatnám ki?-kérdezte nyüglődve.
-Szerintem tudod a választ erre.-mosolyodott el.
-De te megengeded hogy itthon maradjak?
-Nem az én döntésem J.-rakta elé a palacsintát.-Ezt te is tudod.
-De ha egyszer apu felesége leszel akkor már dönthetsz, igaz?-kérdezte széles mosollyal.
-Apu felesége?-lepődött meg a kérdésen.
-Igen. Ha egyszer összeházasodtok onnantól te is dönthetsz igaz?
-Te tudsz valamit amit én nem?-ült le mellé.
-Talán.-kuncogott.
-Jacob!
-Nem mondhatom el, de tetszeni fog.-mondta kisebb kuncogással.
-Andy meg akarja kérni a kezem?!-Jacob vállat vont.-Jacob!
-Biztos kinyírna apu ha megtudná hogy elmondtam.-harapott a palacsintába.
-De nem tudja meg mert az én szám is csukva van.-próbálkozott továbbra is.
-Legyenek szépek a körmeid.-célzott. Emily ideges lett mégis szörnyen izgatott. Még ha nem is beszéltek erről Andyvel vágyott rá hogy ők ketten együtt maradjanak. Hogy együtt öregedjenek meg. Csengettek. Emily az ajtó felé kapta a fejét.
-Kinyitom, egyél nyugodtan. Biztos Andy elfelejtett kulcsot vinni.-az ajtóhoz érve azonban meglepetésként érte Laurie jelenléte.
-Hát te már ide is bekuncsorogtad magad?!-kiabálta.
-Anyu.-jelent meg Jacob amint meghallotta Laurie hangját.
-Kicsikém.-Laurie tekintete sokat elmondott Emilynek. Laurie gyógyszereket szedett és bánatában az alkoholt se kímélte. Depressziós volt. De tudta Andy eddig akárhányszor akart rajta segíteni, felesleges próbálkozás volt. Az pedig hogy Jacobot megrémítette az anyukája jelenléte még jobban arra késztette távol tartsa őt a háztól.-Gyere, ma nálam leszel.
-Hétvégéről volt szó.-válaszolta azonnal mint kibúvó.
-Jaj, ne csináld már. Gyere.-fogta meg Jacob csuklóját aki azonnal le akarta magáról fejteni az anyja kezeit.
-Anyu engedj el! Nem megyek sehova! Suliba kell mennem!
-Engedd el Laurie!-kapta el Emily Laurie csuklóját ahogy gyengéden rászorított.
-Vedd le a mocskos kezeid rólam.
-Előbb engedd el Jacobot.
-Ő az én fiam.
-Emily...-rémült tekintete volt Jacobnak ami idegessé tette Emilyt. Nem akarta hogy baja essen.
-Engedd el Laurie.-szólt rá újra mire erősebben fogott a csuklójára így elengedte Jacobot.
-Te ribanc!-pofozta meg Emilyt.-Mi a francot képzelsz?-kiabálta.
-Em...
-Menj, készülődj a sulira.-mondta neki.
-De...
-Menj J.-mondta határozottan.
-Állj meg!-kiabált rá Laurie.-Ne merészelj nekem hátat fordítani! Én vagyok az anyád!
-Jacob menj, nincs semmi baj.-nyugtatta meg Emily aki az ajtóba állva próbálta akadályozni hogy Laurie tovább menjen a házba. Újabb pofont kapott.
-Emily!-ment volna hozzá Jacob.
-Jacob menj fel!-kiabált most már rá.-Nincs semmi baj, menj!
-Ki a francnak hiszed magad? Elveszed a gyerekem tőlem?
-Nem veszi el senkise Laurie. De neked orvosra van szükséged. Hagyd hogy segítsünk.
-Segíteni? Te?! Egy ribanc vagy akit a férjem dug szabadidejében.
-Exférj Laurie! Fogadd el hogy Andy továbblépett! Miért nem próbálsz te is továbblépni?
-Ők a családom! Nem te mondod meg mit csináljak!
-Senki se tílt el tőlük. De jelen pillanatban nem segítesz Jacobnak. Fél tőled!
-Ő soha se félt tőlem!
-Láttad a szemeit Laurie?! Meg van ijedve! Az anyja részegen, gyógyszerrel túladagolva itt őrjöng az ajtóban.
-Na most jól hallgass meg!-kapta el a torkánál Emilyt.-Ők az én családom. Takarodj a közelükből vagy elintézem az életed.
-Nem félek tőled Laurie.-próbálta lefejteni magáról a kezét.
-Takarodj az utamból!
-Akkor se viheted el Jacobot! De ha rám hallgatsz elmész. Andy bármelyik pillanatban visszaérhet és tudom jól ha meglát onnantól ő se a segítségét fogja neked felajánlani.-fejtette le Laurie kezeit magáról, ahogy bezárta maga mögött az ajtót.
-Em...-szólt Jacob a lépcső tetején.
-Elkészültél?-álcázott egy mosolyt az arcára.
-Anyu majdnem...majdnem...-aggódott Emilyért. Főleg mikor látta hogy Laurie fojtogatni kezdte. Megrémült.
-Nincs semmi baj. Gyere csomagoljuk be az ebéded.-ment a konyha irányába Emily mintha mi sem történt volna de Jacob hátulról átölelte.
-Köszönöm Em...hogy nem engedtél el vele.
-Ugye nem sírsz?-nézett hátra a válla felett.-Jacob.-fordult meg ahogy könnyes szemekkel találta szembe magát.-Ne csináld. Miért sírsz?
-Nagyon fáj?-kérdezte.
-Micsoda?
-A...nyakad...és az arcod...?
-Nincs semmi baj J. Ne itassuk az egereket rendben?-simogatta meg az arcát.
-Em...
-Hm?
-Nem akarok vele lenni. Nem akarok nála tölteni egy estét se.
-E felől tudod hogy nem apukád dönt. A bíróság mondta ki hogy joga van neki is látnia téged.
-N-nem lehetne hogy mégse menjek?
-Jacob ha nemet mondunk, és anyukád beperli apukád még nagyobb bajba leszünk.
-Akkor...légy az anyukám.-hadarta.
-Azt akarod hogy...
-Adoptálj engem és légy az anyukám.
-Jacob...
-Kérlek...
-Jacob ez...sajnos nem így megy. Apukáddal nem vagyunk házasok és...
-De ha elvesz feleségül?! Akkor?
-Jacob most csak megijedtél.
-Téged akarlak anyukámnak. Veletek akarok lenni. Nem akarok anyuval lenni egy percet sem.
-Várjuk meg apukád míg hazaér rendben?-Emilyben kavarogtak az érzések. Megértette Jacobot de nem akarta hogy az anyja még nagyobb depresszióba kerüljön csak azért mert a fia nem akarja őt többé látni.