𝐈 𝐖𝐚𝐧𝐭𝐞𝐝 𝐓𝐨 𝐁𝐞 𝐘𝐨𝐮𝐫𝐬 | 𝑱𝒊𝒌𝒐𝒐𝒌 | ✔

Chapter 53

Kookkal gyorsan összedobtuk a reggelinket, és az összes cuccunkat össze szedve, plusz átöltözve indultunk meg az autójához.

Kook gyorsan bedobta a bőröndjét a csomagtartóba, majd beültünk a kocsiba és a házunkhoz vettük az irányt.

-Tényleg nem fáj már a... feneked? -kérdezte bizonytalanul, az útra koncentrálva a fekete hajú.

-Már nem. Csak olyan hirtelen jött az az egész, és kicsit meg is ijedtem. De semmi baj. Majd bepótoljuk máskor. -simítottam combjára, majd hagytam hogy a vezetésre figyeljen jobban, ne rám.

-Akkor jó. -könnyebbült meg.

-Amúgy most akkor tényleg bepótoljuk a szülinapomat valamikor? -kérdeztem, mikor már közel jártunk a lakásunkhoz.

-Biztosan meg lesz tartva majd, mert eddig még csak én adtam oda az ajadekot, plusz nem is volt semmi ünnepi dolog, nem is ettünk tortát, és még a meglepetés helyre sem mentünk el. -magyarázta.

-De milyen meglepetés hely? Anya is ezt mondogatta és eléggé kíváncsivá tett ez a dolog. -lettem izgatott egy szempillantás alatt.

-Majd meglátod. Hidd el nagyon jó lesz, és... igazából én is kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz ott. -parkolt le a házunk előtt.

-Annyira várom már. De most jobban érdekel inkább a mi kis első közös útunk. -pattantam ki az autóból, majd megvártam, míg Kook is kiszállt az autójából.
Csak egy baj volt... még pedig az, hogy már egy fél perce vártam rá, de ő még mindig nem szállt ki.

Gyorsan odasiettem az autó ajtajához, majd kinyitottam neki.

-Mi van? Nem szállsz ki? -kuncogtam, mire ő is elnevette magát kínosan.

-Kiszállnék én, ha megtudnék mozdulni. -mosolygott rám aranyosan.

-Mi az hogy..? Hogy hogy nem tudsz megmozdulni? -ráncoltam össze a szemöldökömet.

-Nem mozdul a derekam. Nem fáj, meg semmi, csak egyszerűen nem megy. Segíts kérlek. -nyúlt a kezemért szenvedve, mire én azonnal kapcsoltam.

Lehajoltam hozzá, és a lábait megfogva emeltem ki azokat a pedálok elől, majd a karjait megragadva próbáltam ki szenvedni őt a kocsiból, ami külső szemmel elég hülyén nézhetett ki.

-Elnézést, uraim! Ne segítsek? -szólított le minket egy utcán sétáló idegen.

-Ne, nem kell. Köszönjük! Megoldom. -mosolyogtam rá kínosan, majd folytattam is hadműveletet. -Basszus, Kook... miért vagy ilyen nehéz? -rántottam kifelé egyet rajra, majd sikeresen ki szedtem őt az autóból.

-Huh, köszönöm Jiminie. -csapta be maga mögött a kocsi ajtót.

-Nincs mit. De minden oké? -kérdeztem aggódva.

-Persze, csak most valamiért beakadt megint a derekam. -sétált velem együtt a kapunkhoz, aminek a kódját beütve már mentünk is a lakásunkhoz.

-Nem fáj?

-Nem, már mondtam. Nem kell aggódni értem, Jiminie. Jól vagyok. -fordított magával szembe, és adott egy apró csókot az ajkamra, ami egy kis mosolyt csalt az arcomra.

-Rendben. De bármi van, szólj nyugodtan. Nem gáz, hidd el. Te is ember vagy. -simítottam arcára, majd a kulcsomat előszedve nyitottam be az otthonomba, és egyből megláttam anyát, akinek a kezében épp egy bőrönd volt.

-Oh, hát ilyen korán itt vagytok? Még csak nyolc óra lesz. -lepődött meg anya.

-Kidobott az ágy minket, meg különben is Busanba az út elég hosszú. A szállást pedig már 10 órától el lehet foglalni. -magyarázta neki Kook, miközben a kabátját és a cipőjét vette le magáról, úgy ahogyan én is tettem.