Gyilkos titok

..

Még tíz perc után megérkeztek a temetőbe. Szép kis tömeg gyűlt össze. Antonia az emberek felét fel se ismeri. Az egyik negyedét csak látásból ismeri, a másikba pedig a messzi családtagok, barátok, közeli kollégák és Perezék tartoznak. Na meg persze Joseph és Melany. Ben és családja személyesen fejezték ki részvétüket a lánynak, aki legszívesebben elküldte volna őket melegebb éghajlatra. Mielőtt a szertatrás kezdetét vette volna néhányan köré gyültek és magyaráztak neki a cégről, Marcus-ról és egyéb dolgokról. Hope egyáltalán nem figyelt rájuk, ellenben valamit észre vett a bokroknál. Ellnézést kért, tájékoztatta a közönséget, hogy sétál egyet és a valami felé vette az irányt. Oda érve egy férfit pillantott meg.
-Maga mit csinál itt?
A lány kezeit zsebre dugva védekezett a csípős hideg ellen.
-Antonia?
-Talán.
A férfi közelebb lépdelt hozzá, hogy jobban lássa őt. Csak ekkor esett le neki, hogy egy kentaurral van dolga.
-Mi jön még? - sóhajtott fel. - Repdeső tündérek? Ne vedd magadra.
-Semmi gond. Hallottam hírét, hogy csak nem rég szerzett tudomást a természetfeletti létezéséről. A nevem Dwain. Örülök a találkozásnak.
-Úgyszintén. - biccentett a lány. - Mi szél hozta erre?
-Részvétet nyílvánítani jöttem, viszont nem akartam ide pofátlankodni.
-Ó, ezzel ne fáradj. Örülök, hogy már nincs köztünk. Jobb az élet nélküle.
-Nem volt jó a kapcsolatuk?
Nemleges hümmögéssel válaszolt.
-Kérlek tegezz.
-Rendben. Lassan menned kéne, már keresnek. - pillantott ki a bokrok takarásából.
-Igen. - követte példáját. - Remélem majd találkozunk. Szia Dwain.
-Szia Antonia.
-Itt vagyok. - kocogott Emmett-hez.
-Kezdtem azt hinni leléptél.
-Nem hagylak itt ennyi hülyével. - mosolygott halványan.
-Kezdődik a szertartás, gyere.
Miután lezajlott utolsóként ment ki Emmett és Antonia a kapun, ahol többen is álltak.
-Mennyi időt szeretnél, hogy átgondold az egészet? - kérdezte egy nő Antonia-t.
-Mit is?
-Amiről beszéltünk. Nem emlékszel? Te örökölted a céget. Mit szeretnél vele kezdeni?
-Fogalmam sincs.
-Itt a számom. - nyújtotta névjegykártyáját. - Ha eldöntötted hívj. - bólintva vette el tőle és nézte távolodó alakját.

Két nap eltelte után, dühös, összezavarodott sétálás közben megpillantotta Ben-t, aki hozzá sietett.
-Szia Antonia. Hogy vagy?
-Szia... Légyszíves hagyj békén. Most pláne nincs hozzád kedvem, nem mintha eddig lett volna.
-Mi a gond? A szüleid...
-Nem, nem ők, viszont semmi közöd hozzá! Kopj le!
-Hé! Lehetnél rendesebb, a fiam csak érdeklődik. A tanács helyében elvenném tőled a céget. Egyáltalán döntöttél róla?
-Nem, nem döntöttem hiába kérdezgeti ezt állandóan mindenki. - válaszolt indulatosan.
-Nem neked való. Elszúrnád az egészet. Csődbe menne. Nem értenél hozzá semmit, hiába tanulsz vezetőnek. Ha végre összeházasodnátok a fiamé lehetne. Ő sokkal jobb munkát végezne.
-Nem fogunk összeházosdni! - jelentette ki Antonia idegesen.
-Nincs beleszólásod! Hozzá mész és kész!
Nem volt nehéz felhúzniuk, alapból rettentően ideges és dühös a történtek miatt, a hatalmas felelősség és az egyre csak kavargó gondolatai miatt. A pumpa minél jobban ment fel benne, mígnem kipukkadt és farkassá változva a két férfinak esett. Szerencsére senki se látta őket. Antonia a közelben lévő erdőbe rohant. Rengeteget bóklászott, visszaváltozva a városban is, míg össze nem esett. Estefelé tért magához. Az emlékei most se maradtak meg. Haza indult, későn toppant be az ajtón.
-Merre jártál ilyen sokáig?
Kikerülve őt, szó nélkül ment fel a szobájába. Lezuhanyzott és bedőlt az ágyba. Hiába érzi valami nincs rendben, hamar elnyomta őt az álom.

Helló! Ennek is vége. De még érkezik egy fejezet, mert mért ne. Jó olvasást!