Gyilkos titok

.

-Meghívlak egy kávéra és sütire.
Antonia vonakodva, de belement. A legközelebbi kávézóba ültek, ahol a második kávé után elmesélte Jayce-nek a mai napját. Közben észre se vette, hogy Emmett hivogatja. A harmadik kör után végeztek a kávézóban.
-Lassan haza megyek. Biztos neked is van dolgod. Majd találkozunk, szia.
-Oké, szia.
Útközben az egyre ingerültebb Emmett-el is összefutott. 
-Hol voltál? A sulid megpróbálta elérni a szüleid. Jo vette fel a telefont, aki hozzám irányította őket. Elmondták mit csináltál. Miért nem jöttél haza és miért nem vetted fel a telefont?
-Nem vettem észre, hogy hívtál. Épp haza indultam. Egy kávézóban voltam lenyugodni.
-Gyere és szépen otthon elmondasz mindent.
-Jó...
A beszélgetéskor kiderült, a beadandóra kapott haladékot, a felfüggesztést eltörölték, és az igazgató úr elnézést kért tőle másnap személyesen is, ellenben a tanárral. Éjjel a beadandón dolgozott, egyébként se tudott volna aludni. Hiába lett hibátlan, Mary Bush egy jegyet levont a késedelmes beadás miatt. Csak pár nap elteltével jött a hír, hogy Frederic és Ben meghaltak, és Mary Perez öngyilkos lett.

Antonia számára az utóbbi két hét nem túl szerencsés. Sulis gondok, stressz és düh problémák gyötrik. Nem beszélve a barátairól, akiket hanyagol.
-Antonia! Várj egy kicsit. - tartotta fel Emmett a sétálni induló lányt. 
-Hmm?
-Beszélnünk kéne. Ki kell találni mi legyen a céggel, az ott dolgozókkal, a nagy fejessel. Azóta hivogatnak.
-Majd máskor megbeszéljük. - indult a bejárathoz.
-Még nem végeztem. Romlanak a jegyeid. Felhívott az iskola, egyre több gond van veled, szemtelenkedsz a tanárokkal, nem törődően viselkedsz a tanórákon. - Antonia megforgatta szemeit. - Ha szeretnél valamiről beszélni én itt vagyok.
-Nincs semmi bajom. Majd jövök. - távozott ingerülten a házból.

~

Hihetetlen, hogy mostanában mindenki engem csesztet. Basszus! Elvégre még gyerek vagyok! Hagyjanak élni! Vagy pedig ne kezeljenek gyerekként, miközben felnőtt elvárásaik vannak. Biztos, hogy nem fogok egy céget vezetni. Mégcsak tizenöt vagyok. A nagy főnökök pedig menjenek a fenébe. Hogyan döntsek? Tuti elszúrom és mindenki engem hibáztat majd. Oké, betanítottak, olyan suliba is irattak, hogy a nyomdokaikba lépjek, de nem hiszem, hogy ez nekem való. Márpedig (szerencsére) nincs többé beleszólásuk. Fogalmam sincs mivel akarok foglalkozni. De idővel csak kialakul... Az biztos, hogy nem fizikával kapcsolatosan. Ez a tanár, aki jelenleg nem messze tőlem sétál egy életre elvette a kedvem. Hogy nevezhet trehánynak?! Menjen a büdös... Hiába vagyok fiatal nem egézsséges ha állandóan terheket aggatnak rám. A stressz, idegesség és düh egyre jobban áradt szét a testemben. Kezdtem elveszíteni a fejem. A kezeim ökölbe szorítottam. A fülem zúgni, a fejem fájni kezdett.
-Antonia? Antonia! - az ismeretlen férfi hangja olyan volt akár ha víz alatt lennék.
Kicsit szédülök is, de ez nem hátráltat a dühben. Furán érezem magam. Egy percig se tartott tovább, majd képszakadás.

Csak a célpontot látom, akit ki kell iktatnom. A célpont nem más, mint Mary Bush, a fizika tanár. Felé futok és hirtelen ráugrok. Hallom az éles sikítást. Érzem a vér fémes ízét a számba. Az ő vére. Átharaptam a nyakát, holtan esett össze. Pár méterre tőle eszméletvesztve estem a földre.

Halihóóó! Ez csak egy ilyen kis rövid fejezet lett. Legyen csodás napotok!
Olvassatok sokat!