Elemi erők (Marvel ff)

19. Nem vagyunk jóban

Bucky szemszöge

- Mi a fene? - szólt megint Tony egy szál alsónadrágban.

Olivia éppen becsukta az ajtót. Utána akartam menni, de én is tiszta kávé voltam és szerintem egyedül kell hagyni egy picit. Egy picit.

- Én voltam. Véletlen meglöktem a kezét, amiben fogta.

Mindenki rám nézett és elkezdtek dobálózni, hogy milyen béna vagyok. Ez a megbeszélés eddig tartott. Mindenki sorban ment el. Tony egy kölcsönkért nadrágban, amit én is kértem végül.

- Steve. Hol lakik Olivia?

- Miért? - néz fel.

Éppen a kanapét takarította.

- Volt köztünk egy kis nézeteltérés. Szerintem bocsánatot kellene kérnem. Főleg ezek után.

Először vonakodott tőle, de végül meggyőztem és megadta a címet. Több, mint egy órába telt eljutnom ide. Hamarabb láttam a leégett házat. Csak az alapok voltak meg belőle. Akkor szemben az övé.

Kék színben pompázott, a szegélyek fehérek voltak. Fából készült ez is. Egy négy fokos lépcső vezetett fel. Mellette tényleg gyönyörű liliomok voltak a ház előtt. Volt itt a tető alatt egy hintaszék és egy hintaágy, kis asztal. Nagyon...otthonos. Bekopogtam az ajtón, de semmi. Hangot sem hallottam.

Több próbálkozás után leültem a lépcsőre. Haza fog jönni. Nem fog most visszamenni Steve-hez és én itt fogom várni.

Éreztem a változást, amikor elolvasta. Először csak megfeszült a teste. Figyeltem őt. Csak őt, de észrevettem ezáltal mást is. Nagyobb szellő jött be a nyitott ablakon. A falban lévő csövek zörögtek. Amikor hozzá értem a combjához olyan érzésem volt mintha lázas lenni. Aztán robbant a kávé. Tony-nak el kellett volna engednie.

Nem tudom milyen erő van benne, mit tud és mit nem, de hatalmas. Most pedig maga alatt van a kislány halála miatt. Az is teljesen tönkre tette, ami történt és hogy kórházba került. Akkor most?

Délután kettőkor értem ide és négy körül láttam meg. Azt sem tudom honnan bukkant elő, egyszer csak a romos ház előtt állt. Néztem ahogy megfordul és elindul ide. Nem kellett sok lépést megtennie, hogy észre vegyen engem.

Már nem jött olyan gyorsan és láttam mennyire gyanakvó az arca. Felálltam és leültem a hintaszékbe. Feljött a lépcsőn és tanakodott. Végül a hintaágyra ült le. A combja még mindig vörös volt.

- Sajnálom.

- Mit? - nézett értetlenül.

- Láttam az üzenetet.

Egy halvány mosoly kíséretében nézett le a lábaira.

- Ti nem tudjátok mi az a magánélet?

- Véletlen láttam meg.

- Értem.

- Hogy érzed magad?

- Jól - mosolygott megint.

- Nem kell előttem megjátszanod magad.

- Nem játszom meg magam - lett sértett azonnal.

- Tudom mi történt. De nyugodj meg a többieknek azt mondtam én löktem meg a kezed, senkit nem érdekel.

- Köszönöm - suttogta halkan, de a szomszéd házat nézte...romot.

- Mesélsz nekem?

De nem felelt, hanem előre nézett és így ültünk csendben. Az arcán semmi nem látszott. Annyira ügyes ebben, hogy nekem is el kell ismerjem. Nem most kezdte. Egy fél óra múlva felállt és bement, de az ajtót nyitva hagyta. Pár perc múlva hozott ki két bögrét és egyet a kezembe nyomott, majd újra leült.