Elemi erők (Marvel ff)

17. Üzenet

Bucky szemszöge

Ez a nő! Annyira fel tud idegesíteni! Alapból ideges típus vagyok, de ő mindenkin túl tesz.

Most tuti megbántottam. Még hogy elfelejteni, ha nem szólal meg most is megteszem. Már majdnem ott a liftben megtettem. Neki akartam dönteni annak a tükörnek és az összes ruhát levenni róla. Talán értett ebből és tényleg nem fog jönni.

De amilyen akaratos, makacs, önfejű biztos csak azért is jönni fog. A fene essen ebbe a nőbe. Miért pont őt kellett ide küldeni? Miért nem lehetett olyan, aki normális? Aki nem veszélyezteti magát! És aki nem ilyen szép, meg vonzó, meg nem ennyire szőke!

Idegesen nyitottam be a szobámba és vágtam le a földre a dzsekim. Jártam fel alá a lakásban. Ha most jön fel az alsó szomszéd biztos elküldöm a picsába.

Miért pont ő? Annyi nő van! Még a múltkori szőke lányt is ledobtam inkább magamról, pedig nem csinálta rosszul. Élveztem, addig amíg nem jutott ő eszembe és őt akartam az ölemben ülve meztelen látni. A fenébe!

És ha én így érzek, ő miért nem? Vajon a csóknál tovább is jutottunk volna? Elég bénák vagyunk, ha ott pont igen. De lehet nem is bénák, hanem csak egyszerűen akartuk volna. Akarta!

Végül leültem az ágyamra. Most mégis mi a fenét csináljak? Azok a szavak után világosan látja, hogy én nem akarok többet. Pedig akartam! Most is csak elég elképzelnem a csókot és máris érzem a nadrágomban, hogy bizony én akarom.

Hanyatt dőltem és a plafont bámultam. Valahogy így aludhattam el, mert amikor legközelebb kinyitottam a szemem már világos volt. Majdnem nyolc óra. Steve pedig üzent. Egy ebéd.

Összeráncoltam a homlokom. De hát nála van Olivia. Ő is jönni fog? Akkor nekem nem kellene. Egyáltalán miért mondtam azokat neki, amikor nem is azt akartam? Az agyam tényleg teljesen hülye, én magam vagyok az.

Elfogadtam az ebédet. Nézzünk akkor máris egymás szemébe. Csak ez a négy óra várakozás ne lenne! Végig gondoltam számos dolgot. Többször elképzeltem mit mondok neki, ő mit mondd. Végül valahogy mindig ott lyukadtam ki, hogy elküld a francba. Valahogy ez volt a legértelmesebb ahogy megismertem.

Régen takartam a karom, de most már leginkább elfogadtam. A környéken legalább már nem bámultak meg. Egy fekete pólót vettem fel, napszemüveg és ráérősen sétáltam. Néha volt az arcomon egy fél mosoly, amikor némelyik nő túlságosan is megbámult. Ő miért nem tud így bámulni engem?

Amikor meglátott le is hervadt a mosoly a szájáról. Ő pont nem olyan, mint azok a nők, akik mellett eljöttem. Az asztalok egyik oldalán egyszemélyes szék volt. A másik oldalt egy rohadt hosszú szék sor. Mivel Steve ült az egyetlen széken, így kénytelen voltam Olivia mellé becsusszani. Ne is gondoljak arra, hogy hova csúsznék még be.

- Végre megjöttél.

- Volt még dolgom - tettem le a napszemüvegem.

- Hamburger és sült krumpli.

- Nagyszerű.

Steve fel is állt, hogy idehozza. Oldalra fordultam, hogy ránézzek. Haja most is ki volt engedve, szemüvegét feltolta, így nem logót a szemébe. Egy csinos, sötét zöld ruha volt rajta.

- Mi van? - kérdezte.

Már túl sok ideje bámultam. De a hangja nagyon unott volt.

- Csak csodálkozom, hogy még itt vagy.

- Pontosan így vagyok ezzel én is veled kapcsolatban - dobolt ujjaival az asztalon.

- Én hamarabb itt voltam.