10/10

50. rész

Lola

A reggeli incidens után összeszedtem magam és hiába tiltakozott a portugál, haza vánszorogtam. Ettől a művelettől annyira elfáradtam, hogy a házba érve végig dőltem az ágyamon és elaludtam. Álmomban újra megjártam életem poklát.

" Lolo! - szólongatott a barátnőm, de most nem voltam beszédes kedvemben. - Nem csinálhatod ezt - állt meg az ajtómban egy tálcával. - Enned kell.

- Nem vagyok éhes - mondtam fásultan, ami igaz is volt, mert a hányingertől ami reggel óta kínzott egy falat sem ment volna le a torkomon.

- Ne csináld már - könyörgött újra, de láthatta rajtam, hogy hiába, mert egy sóhaj után kiment a szobából.

Az agyam folyamatosan kattogott. Hol rontottam el? Minden annyira tökéletes és szép volt, akkor miért hagyott el? Sírni már nem tudtam, mert a könnycsatornáim kiszáradtak a tegnapi nap után. Ahogy felültem az ágyam szélére, úgy éreztem összenyomnak a falak és nem kapok levegőt. Sietve álltam fel és a gardróbomhoz lépve elővettem egy bőröndöt, amit teledobáltam ruhákkal. Magamhoz vettem a papírjaimat és elindultam lefelé.

- Hová mész? - néztek rám döbbenten a lent lévők.

- El! - válaszoltam kurtán, majd meggondolva magam feléjük fordultam. - Ne tudok maradni. Itt minden rá emlékeztet. Magányra van szükségem - magyaráztam. - Majd jelentkezem, ha úgy érzem, hogy sikerült helyre tennem a dolgokat idebent - mutattam a fejemre.

Nem szóltak, mert tudták, hogy felesleges. Én ezt már eldöntöttem. Egyedül apám állt elém.

- Van elég pénzed?

Halványan elmosolyodtam, mert tudtam, hogy ő megfog érteni.

- Ne aggódj, van.

- Ha bármire szükséged van azonnal hívjál - simított végig a hajamon, amitől újra kislánynak éreztem magam.

- Jó - bólintottam. - Szeretlek apa! - öleltem meg, majd beültem a taxiba, amit még a szobámból hívtam. Elvitettem magam a reptérre és jegyet váltottam a legelső gépre, ami elhagyta Brazíliát. Így kötöttem ki Angliában. Londonban kivettem egy szobát és bezárkóztam. Két napot töltöttem egy befüggönyözött, sötét szobában. Elsírtam a maradék könnyeimet is. Közben apa felhívott, hogy elmondja, elintézte a médiát és senki nem fog tudni semmit a történtekről. A közérzetem napról-napra rosszabb lett. A hányingert felváltotta a hányás, de ezt mind betudtam az elmúlt napok idegeskedéseinek, egészen addig, míg egyik éjszaka arra ébredtem, hogy rettenetesen görcsölök. Mikor felkapcsoltam a lámpát, rémülten néztem a véres ágyneműre. Azonnal hívtam a recepciót, akik szóltak a szálloda orvosnak. negyedórán belül már a szirénázó mentőben feküdtem és sebesen száguldottunk a kórház felé. Annyi erőm még volt, hogy küldtem egy sms-t apámnak, hogy hol talál meg, majd elvesztettem a kapcsolatomat a külvilággal.

Mikor magamhoz tértem, az első amit felfogtam, hogy kórházban vagyok. Apa az ágy mellé húzott fotelben aludt, gyűrött öltönyben és több napos borostával az arcán. Mocorgásomra kinyitotta a szemét amiből csak úgy sütött a megkönnyebbülés.

- Lolita - fogta meg a kezemet - csak hogy végre felébredtél - sóhajtott fel megkönnyebbülten.

- Mi történt? - néztem rá értetlenül.

- Azt hiszem, előbb szólok az orvosnak, majd ő elmondja - állt fel, mielőtt bármit is kérdezhettem volna. Kiment a kórteremből, hogy pár perccel később egy idősebb, fehér köpenyes férfival térjen vissza.