10/10

6. rész

Sergio

Ahogy ott állt, mosolyogva a két Lamborgini közt, olyan volt, mint egy kislány. Egy gyönyörű, és szexi kislány. Mikre nem gondolok - csaptam magam homlokon. - Hiszen ő az edzőm, ráadásul, úgy néz ki, hogy nem vagyok az esete. Teljesen ledöbbent mikor megtudta, hogy láttuk a videót, ahol egy hatalmas jobb egyenessel kiütötte Simeonet, de hamar túl tette rajta magát.

- Istenem - sóhajtottam fel hangosan. - Édes és kihívó volt egyszerre, amikor csókot dobott. Csak egyszer, egyetlen egyszer mutathatnám meg neki, hogy mit vált ki belőlem a közelsége.

Gondolataimból a többiek röhögése térített észhez.

- Mi ez a jó kedv? - néztem rájuk.

- Crist lealázták rendesen - adott választ Benzema. Ránéztem az érintettre, aki mérgesen meredt maga elé.

- Csak nem? - derültem jót rajta. Ritka eset volt, hogy a portugálnak nem jött össze valami.

- Látnod kellett volna... - kezdte a mesélést Xabi.

- Kuss! - dörrent rá a csatár, de engem már egyre jobban érdekelt a történet, ezért kérdőn néztem a srácokra, akik egymás szavába vágva mesélték el a történteket. Döbbenten hallgattam őket. Az a lány akit én az előbb kislánynak tituláltam, mégsem olyan kislány. Tekintetem újra a csatárra emeltem, aki inkább pufogva beült az autójába, inkább mint hallgassa a többiek élménybeszámolóját. Egyedül Marcelo álldogált a többiektől kicsit távolabb. Míg a fiúk nevetve nézték, ahogy Ronaldo elhajt, én odaléptem hozzá.

- Elvigyelek? - böktem a fejemmel az autóm felé.

- Azt megköszönném - válaszolta, majd egyszerre dobtuk be a sporttáskánkat a csomagtartóba.

- Hogy van a család? - indítottam a beszélgetést egy sablonos kérdéssel.

- Kösz jól - mosolyodott el. - Enzo már nagy fiú, ezért azon gondolkodunk Clarisseval, hogy jó lenne neki egy kistestvér.

- Hajrá, mindent bele! - hülyéskedtem el a dolgot, de a szívem mélyén el kellett ismernem, irigy vagyok rájuk.Gyerekszerelem volt az övéké. Clarisse 15 éves volt, mikor összejött a brazillal és azóta is kitartanak egymás mellett.

- És Te? - nézett rám kérdőn a bongyor hajú. - Van most valakid?

- Nincs - vontam meg a vállam. - Mióta Larával vége lett, nem igazán szeretném lekötni magam. Jó ez így - próbáltam győzködni magamat is.

- Komolyan, nincs senki a láthatáron? - csodálkozott el. - Pedig, Sergio Ramos nem erről híres - vert vállba. - ,csak nem elfáradt a nőfaló?

Muszáj volt hangosan nevetnem a megnevezésen.

- Nem, nem fáradtam el, csak nincs említésre méltó préda a környéken. Tudod, én vadászni szeretek. Nem csípem, ha rögtön elém veti magát az áldozat. Abban semmi élvezet nincs - húztam el a szám arra a sok rajongóra gondolva, akik szívesen melegítenék az ágyamat, akár egy éjszakára is.

- Na igen - helyeselt. - Abból tényleg sok van. Bár, ahogy a többieket elnézem, ők ezt nem bánják. Például nem is tudom, Karim hogy a fenébe tud edzeni, mikor szinte minden éjjel másik nővel van. Ráadásul, a múltkor egyszerre hárommal - felhúztam a szemöldököm, jelezve, hogy én erről még nem hallottam.

- Bizony. Még fényképet is mutatott róluk, miközben...

- Elég! - emeltem fel az egyik kezem. - El tudom képzelni - vigyorogtam. - Karim egy perverz, önimádó francia.

Az út további részében hallgatásba burkolóztunk. Én azon agyaltam, hogy hogyan terelhetném a témát Lolára, de kiderült, hogy Marcelo is rajta gondolkodott.

- Nekem tetszett a mai edzés - törte meg a csendet.

- Nem volt szokványos, az igaz - bólogattam. Hihetetlen, hogy egy nő lett az edzőnk - pislogtam rá a brazilra.

- Lola az egyik legjobb - kezdte Marcelo. - A vérében van a foci - ijedten nézett rám, mintha valami rosszat mondott volna.

- Az mit takar? - érdeklődtem nem túl feltűnően, hátha megtudok még valami érdekeset Loláról.

- Brazil- Spanyol vér csörgedezik benne. Az csak jó lehet nem? - próbálta menteni magát.

- Marcelo, ne rizsázz! Te ismered, ugye? - néztem rá, miközben befordultam a kocsibejárójukra. Nem nézett rám, de bólintott. Végül megszólalt.

- De légyszi ne add tovább az infót, mert semmi kedvem a többiek hülye kérdéseihez - kérte, én pedig bólintottam. - Lolita és én még az oviból ismerjük egymást.

Csodálkozva néztem rá. Vártam, hogy fojtassa.

- Szomszédok voltunk egészen addig, míg le nem igazoltak. Oviba, sőt suliba is együtt jártunk. Ő volt a legjobb barátom, annak ellenére, hogy lány. Mindig fiú akart lenni - mosolyodott el az emlékek hatására. - Habos, fodros ruhákba járatta az apja, egészen addig, míg kb. a tizedik ilyen ruhát tette tönkre.Képes volt beállni a gyönyörű ruháiban focizni. Ekkor jött rá az apja, hogy bármit is csinál, Lolita soha nem lesz az a kimondott hercegnő típus. Volt, hogy eltiltotta tőlünk - felhősödött el a tekintete, de aztán újra szélesen elmosolyodott. - Mindig megszökött otthonról. Volt olyan, hogy felvette magnóra a sírását és bekapcsolta, míg ő kimászott az ablakon. Mikor hazaért és kikapcsolta, addig dörgölte a szemét, míg jól kivörösödött. Így ment ki az apjához. Szegénynek olyan lelki-ismeretfurdalása lett, hogy többé nem tiltotta el tőlünk.

- Az anyja? - kérdeztem, mert Marci mindig csak az apját említette.

- Meghalt, mikor Lola született. Az apja soha nem dolgozta fel teljesen az elvesztését. Ezért is nevezte el a lányát Doloresnek.

- Fájdalom - suttogtam a név jelentését.

- Igen. Bár imádják egymást, de soha soha nem fogja kiheverni a felesége halálát. Gondolhatod, hogy mekkora teher ez Lolita számára.

- Akkor, azért olyan a viselkedése amilyen.

- Mire gondolsz?

- Ahogy Crissel, meg a többi férfival bánik. Semmi lacafaca, csak bumm, bele a közepébe és nem hagyja magát, de mégis olyan... - nem tudtam megfogalmazni az érzést, ami mindig a hatalmába kerített mellette.

- Nem - jelentette ki határozottan a brazil. - Annak semmi köze ehhez. Az egy másik történet, de az az ő magánügye - zárta le a témát hirtelen, majd kiszállt a kocsiból.

- Kösz a fuvart - vigyorgott rám, majd még hozzá tette. - Méghogy nincs új kiszemelt! - nevetett fel és otthagyott a saját döbbenetemmel együtt.