10/10

105. rész + Epilógus

Lola

Túl voltunk egy nagyon érdekes és nem mindennapi múzeum látogatáson. Még mindig hihetetlen volt számomra, amit ott láttam. Persze, az ember nap mint nap látja és hallja, hogy Cristiano mennyire tehetséges játékos, de így egyben látni mindazt, amit elért, mindenkit meglepett. A portugál jó házigazdához híven meghívott minket ebédelni, majd később - egy kisebb idegenvezetés után, ami majdnem tömeghisztériába torkollott a szurkolók miatt - vacsorázni is. Jókedvűen bár kissé idegesen tértünk vissza a szállodánkba, ahol a szobájukba zavartam a jónépet. Szerettem volna, ha rendesen kipihenik magukat a döntőre. Furcsa volt, hogy két madridi csapat csap össze, mégis utaznunk kellett, egészen Lisszabonig.

Már mindenki aludt, amikor kisétáltam a hotel erkélyére. Az alvós mezemben és rajta egy köntösben csodáltam az éjszakai város látképét. Lágy szellő lobogtatta meg rajtam a ruhadarabot, de nem fáztam, mert közeledvén május végéhez, már melegek voltak az éjszakák. Elgondolkodva figyeltem az utcákon sétáló embereket.

- Miért nem alszol? - könyökölt mellém Zidane hirtelen.

- És te? - kérdeztem vissza kapásból, de nem néztem rá.

- Ideges vagy - állapította meg.

- Jól látod - bólintottam, majd összébb húztam magamon a köntöst.

- Nincs miért. Te mindent megtettél azért, hogy itt legyünk. A holnapi nap a fiúkon múlik, hogy mennyire tudták átvenni azt, amit egész szezon alatt tanítottál nekik.

- Tudom, csak... - sóhajtottam fel, mert nehéz lett volna megmagyarázni anélkül, hogy el ne szóljam magam.

- Ez az utolsó meccsed és szeretnéd, ha jól sikerülne.

- Honnan tudod? - kaptam fel a fejemet.

- Florentino elmondta. Ne legyél rá mérges - simított végig a vállamon. - Én is elmegyek.

Ijedten néztem rá. Az nem lehet, hogy mindketten magukra hagyjuk a csapatot.

- Hová? - csuklott el a hangom.

- Nyugi, csak a Castillába. Tudod, hogy a Madrid az én családom - mosolyodott el. - Lassan nekem is meglesz az edző papírom és akkor már én is taníthatom a fiúkat - nézett maga elé.

- Jó leszel benne - biztosítottam róla, mert tudtam, hogy nála jobbat keresve sem lehetne találni.

- A legjobbtól tanultam, tőled - vigyorgott rám, majd elkomolyodott. - Tényleg sokat segítettél. Megmutattad, hogy az ember igenis elérheti az álmait, ha akarja és küzd értük.

- Hiányozni fogsz - meredtem magam elé és csak arra eszméltem, hogy két erős kar fonódik körém.

- Te is nekem kislány - puszilt a hajamba.

Percekig álltunk az erkélyen némán és próbáltunk erőt gyűjteni a másikból egy új életre.

- Menjünk aludni - terelt be egy idő után a szobába. - Holnap, illetve ma - nézett a digitális órára - nehéz napunk lesz. Meg kell nyernünk a Tizediket és aztán egész éjjel ünnepelnünk kell.

- Örülök, hogy legalább egyikünk ilyen derűsen látja a dolgokat - húztam el a számat, miközben bebújtam a takaró alá. Észre sem vettem eddig, hogy mennyire fáradt vagyok. Ahogy letettem a fejemet a párnámra, már csukódtak is le a szemeim. Mielőtt átadtam volna magam a jótékony alvásnak, még hallottam a francia biztató szavait.

- Higgy magadban Lola és bízz a fiúkban.

A másnap délelőtt maga volt a pokol. Millió kérdésre kellett válaszolnunk. Utáltam a sajtótájékoztatókat, főleg ha a matracosokkal kellett megütköznünk, mert ilyenkor a hiénák karmai is élesebbek voltak és olyan dolgokat is boncolgattak, aminek semmi köze nem volt az esti döntőhöz.