10/10

86. rész

Lola

Ahogy meggyógyultam, ott folytattam a dolgaimat, ahol abbahagytam. Túl voltam már egy ebéden, amit Cris anyukája csinált nekem, így szerette volna megköszönni, hogy megmentettem az unokáját. Egyre jobban zavart, hogy a csapaton belül hősként tekintettek rám, pedig én csak a dolgomat végeztem. Mindenki így cselekedett volna, ha ott van. A sokadik "superwoman, hősnő" beszólás után kifakadtam és dupla edzéssel büntettem meg őket. Innentől fogva elmaradtak a becézések, aminek nagyon örültem.

Eközben a Király-kupában is sikeresen vettük az akadályokat. Cris két góljával elvertük a matracosokat, bár ez a meccs nem erről marad emlékezetes, hanem arról, hogy a portugált fejbe dobták egy öngyújtóval miközben az öltözőbe sietett. Hiába kért elnézést tőlünk a vezetőség, azt akartam és ki is harcoltam, hogy ezért a tettért büntessék meg a városi riválist, hiszen egy ilyen lépés nem fér bele a sport szeretetébe.

De nem csak ezen kellett kattognom, mert időközben fellebbeztünk Cris piros lapja miatt. Sajnos nem tudtuk meghatni a fejeseket, így két meccses eltiltást kapott, amit nagyon sokaltunk, és megpróbáltunk megkurtítani, de hiába. A Getafe elleni meccsen Jese, Benzema és Modrič is eredményes volt, mire Zizu halkan megjegyezte, hogy a csapat október 26.-a óta nem kapott ki.

Február 22.-én a Spanyol kupa soron következő mérkőzését játszottuk le, ahol is az Elche csapatát fogadtuk a Bernabeauban. A meccs előtt két órával döntötte el a bizottság, hogy Cris mégsem játszhat. Őrjöngve fogadtam a hírt az irodámban, de mire az öltözőkhöz mentem, már a higgadt és nyugodt Lolát mutattam a fiúknak. Sajnálatos módon tele voltunk sérülttel és eltiltottal. Modrič az öt sárgája miatt pihent, míg Marcelo még mindig nem jött teljesen rendbe a derekával. Sergionak a négy sárgája miatt kellett padoznia, mert nem akartuk megreszkírozni, hogy begyűjtse az ötödiket is és ne tudjon játszani az Atletico ellen. A meccs gyász szünettel kezdődött, mert Ramos nagypapája két nappal a meccs előtt elhunyt. A védő összetört. Könnyes szemekkel nézett fel az égre, mikor az egy perces csend után mindenki tapsolni kezdett, hogy így köszönjék meg Juannak, hogy ilyen unokával örvendeztette meg a világot, de főleg Spanyolországot. A meccset 3-0-ra nyertük és a fiúk minden gólt neki ajánlottak.

Időközben Thiago és én eltávolodtunk egymástól. Ha ő hívott, én nem értem rá, ha én hívtam ő hivatkozott fáradtságra. Megelégelve ezt a helyzetet, a győztes meccsünk után repülőre ültem, hogy minél hamarabb tisztázhassunk mindent. Tudtam, hogy meccse van, így egyből a stadionhoz mentem, ahonnan már távozóban volt a tömeg. Az őrök már ismerősként köszöntöttek és megengedték, hogy az öltözőknél várjam meg a focistákat.

- Běběchaton? - nézett rám megütközve kedvenc svéd csatárom, majd idegesen a háta mögé lesett.

- Neked is szia Tomkat - vigyorogtam rá és felágaskodva puszit nyomtam az arcára. - Rég láttalak, mi újság?

- Nem sok - húzott be zavartan egy kiszögellés mögé. - Hogy-hogy itt vagy?

- Mi az, nem is örülsz nekem? - néztem rá értetlenül, majd elkomolyodtam. - Mi ez az egész?

- Nézd ez nem az én dolgom... - kezdett bele, de nem is kellett befejeznie, mert kinyílt az öltöző ajtaja és kilépett rajta a barátom. Éreztem, hogy Ibra keze a csuklómra kulcsolódott és visszatartott az üdvözléstől. Azonnal értelmet nyert a tette, mikor megláttam ahogy egy barna hajú lány Thiago nyakába ugrik és megcsókolja.

- Gondolom nem a rég nem látott húga? - kérdeztem epésen miközben választ várva néztem fel Zlatanra.

- A felesége - motyogta, mire bennem megállt az ütő.