10/10

100. rész

Cris

A hangulatom mostanában egyenlő a nullával. A sérülésem makacsabb, mint gondoltuk, így még legalább két meccset ki kell hagynom.

- Értsd meg Cris, hogy a te érdekedben teszem - nézett rám szigorúan az edzőm, miután átolvasta az orvosi papírjaimat.

- Nem, te érts meg, játszani akarok! - fontam keresztbe a karjaimat a mellkasom előtt dühösen.

- Amíg nem vagy száz százalékos, szó sem lehet róla - csapott az asztalra jelezve, hogy lezártnak tekinti a vitát.

- Lola, ne csináld - ment fel bennem a pumpa. - Ne velem bassz ki, mert Sergio nem bírt a farkával - buktak ki a számon meggondolatlanul a szavak.

- Nem hiszem, hogy bármi közöd is lenne hozzá - villantotta rám gyilkos tekintetét a lány -, de csak, hogy tudd, még mielőtt megjelentek volna a képek, már elmondta, hogy ő csak megvigasztalta azt a csajt. Aki ráadásul Jordi Alba barátnője.

- Na persze - húztam el a számat. - Én is lesmárolom a nőket, ha szomorúak - csóváltam meg a fejemet bosszúsan, miközben eszembe jutottak a fotók amin Sergiot félreérthetetlen helyzetben kapták le Hiba Abouk énekesnővel az autójában.

- Én hiszek neki - dőlt hátra a székében Lola, de a szemébe nézve egy pillanatra láttam a fájdalmat és a kétséget is felvillanni. Azonnal megsajnáltam.

Mekkora egy bunkó vagyok. Most, mikor végre kezd magához térni és úgy látszik, hogy közte és Ramos közt valami komolyabb kezd alakulni, ilyenekkel tömöm a fejét.

- Ne haragudj - sóhajtottam fel lemondóan. - Csak az elkeseredettség beszél belőlem.

- Tudom, hogy most nem könnyű neked - mosolyodott el halványan a lány -, de felfoghatnád, hogy neked akarok jót. Nem engedhetlek addig játszani, míg a tesztjeid nem lesznek tökéletesek, mert ha rásérülsz az amúgy sem egészséges izmodra, még többet kell kihagynod. És akkor ki fog nekem gólt lőni a döntőn? - vigyorodott el.

- Már rég nem engeded, hogy neked lőjem a gólokat - nyaltam meg az ajkaimat, hogy jelezzem a gondolataim piszkosságát.

- Cris - csóválta meg nevetve a fejét. - Te is tudod, hogy...

- Nyugi, csak hülyítelek - állítottam le a magyarázkodását. Nem mondom azt, hogy nem hiányzott a vele töltött idő, de megértettem, hogy talán most Sergióval kárpótlást kap az élettől.

A napok csigalassúsággal teltek. Figo "aranykezének" köszönhetően, ahogy Lola volt szíves elnevezni az említett testrészt, a Bayern München lett az ellenfelünk az elődöntőn. A csapat kicsit szkeptikusan fogadta, de Lola tett róla, hogy feldobódjunk a hírtől. Olyannyira, hogy 4-0-ra elvertük az Almériát és így azonos pontszámmal álltunk az élen az Atleticoval, leelőzve Barcát.

Aztán pedig eljött az a nap, amit már egy ideje összeszorult torokkal vártunk, a Copa de Rey vagyis a Királykupa döntője, amit Valenciában játszottunk. Sajnos nekem és Marcelonak megint csak a kispad maradt, de megpróbáltuk a legtöbbet kihozni ebből a helyzetből is. Hatalmas elánnal buzdítottuk a többieket, akik hálásan pislogtak ránk egy-egy bekiabálásunk után. Mindenkivel éreztettük, hogy lélekben mi is ott vagyunk velük a pályán. Egész jól kezdődött a játék, mert Angelító már a tizenegyedik percben megszerezte számunkra a vezetést, de aztán ellaposodott. Egészen a második félidő hatvannyolcadik percéig, amikor is a fiatal Bartra kiegyenlített. Morogva, csapkodva vettük tudomásul, hogy megint kezdhetjük újra a támadásokat. Lola a körmét rágta idegességében, és pattogva ordítozta a partvonal mellől az utasításait. Furcsa volt őt innen nézni. Látszott rajta, hogy legszívesebben ott lenne a fiúkkal a pályán és ő is kivenné a részét a harcból. Arca piroslott a hévtől és a haja csapzottan borult a hátára, de még így is gyönyörű volt.