10/10

17. rész

Lola

Leültem a padra, Zidane mellé, akivel egyre jobb lett a kapcsolatunk. A sípszó után érzékeltem csak, hogy mennyire más egy El Classicón játszani, mint egy sima meccsen. A stadion felrobbant, mikor a Barcások valamelyike labdához ért, de ha egy Realos tette ugyanezt, durván kifütyülték. A 8. percben, Busquets csúnyán felrúgta, Di Mariát, amit nem néztem jó szemmel, de megnyugodtam, mert megkapta érte a megérdemelt lapját. Az idegesség rám is átragadt, az alapvonal mellett fel és le sétálva, próbáltam lehiggadni. A 15. percben Sergio kapott sárgát és nem kis kiabálásomba került, hogy fejezze be a pofázást, elkerülve ezzel, a korai zuhanyzást. A első pofon akkor érkezett, mikor Neymar, a 19. percben vezetést szerzett a csapatának. Gólöröme után rám villant a tekintete és feltűnés nélkül jelezte, hogy mire vágyik meccs után. Felhúztam a szemöldököm és elmosolyodtam. Tekintetem visszavezettem a csapatomra és Cris, értetlen arckifejezésével találkoztam. Megvontam a vállam, így jelezve, hogy ez nem az ő dolga.

Az első félidő, már nem hozott több izgalmat. A szünetben bementem az öltözőbe, ahol próbáltam lelket önteni a csapatba és lehűtöttem a forró fejű focistákat is. Mikor elindultunk kifelé, Roni maradt utoljára, elkapta a karom.

- Láttam, hogy nézett rád az a srác. Ő volt a góllövőd, ugye? - nézett a szemembe.

- Igen, ő - válaszoltam őszintén, mert feleslegesnek tartottam volna hazudni. - De szerintem ehhez semmi közöd. Megbeszéltünk valamit, tartsd magad ahhoz - rántottam ki a karomat a kezéből.

- Ő ma már lőtt gólt - nézett rám gúnyosan. - Ha én ma nem lövök, akkor ő megy ma az öltöződbe?

- Még az is meglehet - néztem a portugálra és oldalra döntöttem a fejem. - Ugye nem vagy féltékeny? - vetődött fel bennem egy gondolat.

- Én nem, csak... - szabadkozott volna, de kinyílt az ajtó és Sergio dugta be a fejét rajta.

- Gyertek már, mert mindjárt kezdünk - mondta, miközben egyikünkről, a másikra nézett. Mérgesen hagytam ott a két focistát és idegesen ültem le, Zidane mellé.

- Minden rendben? - kérdezte, miközben az arcomat fürkészte.

- Persze - válaszoltam automatikusan -, csak utálom, hogy elkönyvelték magukban, hogy kikapnak - mondtam, ami végül is igaz volt. A meccs kezdett eldurvulni, így kénytelen voltam Ramost lecserélni, Illaramendire. A védő mérgesen nézett rám.

- Most ezt miért? - sziszegte a fejem fölül, hogy csak én halljam.

- Mert még egy húzásod volt és mehettél volna zuhanyozni - dörrentem rá mérgesen. Hátra dőlt a székén és nem szólt többet.

A 76. percben, Di Maria fáradt játékát lecseréltem, Jese gyorsaságára. De ez is kevésnek bizonyult, mert rá két percre, Alexis Sanchez, eldöntötte a meccset. Legnagyobb megrökönyödésemre, Roni a 80. percben sárgát kapott. Felhúzott szemöldökkel néztem rá, mire ő csak megrántotta a vállát. Sikítva toporzékoltam volna, ha nem egy El Classicón vagyunk. Úgy viselkedett most, mint egy gyerek, aki nem kaphatja meg a játékát. Négy percre rá, a Barca is cserélt, Neymar helyére, Pedro került. A brazil elsétált a kispadunk előtt és szívdöglesztő mosolyával nézett rám. Tudtam, hogy jelre vár, és én annyira felhúztam magam Cris viselkedésén, hogy megadtam neki. Bólintottam egy aprót és ő még szélesebbre húzta a mosolyát.

Végül a hosszabbításban, Jese szépített. 2-1-es végeredménnyel zárult az első Classicóm. Kezet fogtam az ellenfél embereivel és a bírókkal. Az én csapatom gyorsan eltűnt az öltözőben, míg a Barcások megköszönték a szurkolóiknak a biztatást.