10/10

69. rész

Lola

Szinte az egész napot ágyban töltöttük. Összebújva beszélgettünk, nevetgéltünk. Hülye történeteket meséltünk a gyerekkorunkról.

- Irigylem Marcelot - simított végig a gerincemen, miközben a mellkasán feküdtem és ujjaimmal a kockáit számolgattam.

- De miért? - emeltem fel a fejemet, hogy láthassam az arcát.

- Mert már régóta ismerhet téged és veled nőhetett fel - mosolygott rám kedvesen.

- Na, azért ne irigyeld - kuncogtam fel. - Mindig rajta vagy Marcon csapódott le apa haragja, ha valami bajom lett. Márpedig az sűrűn előfordult - vontam meg a vállam.

- Ki az a Marco? - kérdezte kíváncsian, mire leesett, hogy talán jobban megnyíltam, mint akartam.

- Egy senki - nyögtem ki nagy nehezen.

- Lolita - simított végig az arcomon. - Ki ő? - kérdezte újra, de nem erőszakosan inkább csak úgy, hogy döntsem el én, hogy akarok-e róla beszélni vagy sem. Talán ez miatt volt, hogy egy nagy sóhaj után belekezdtem.

- Marco volt nekem minden téren az első, első szerelem, első csók, első szex. Tizenhat éves voltam, mikor járni kezdtünk és ez három évig így is maradt. Aztán ő kitalálta, hogy nem tud nélkülem élni és megkérte a kezemet - a torkomban lévő gombóc szorítani kezdett, ahogy visszaemlékeztem ezekre a pillanatokra.

- Mi történt?

- Persze, hogy igent mondtam. Apám és Marco szülei megszervezték az esküvőt. Ott álltam a szobában a tükör előtt a hófehér ruhámban és azon gondolkodtam, hogy milyen boldog és szerencsés vagyok, mert pillanatokon belül annak a felesége leszek, akit mindennél jobban szeretek. - Nyeltem egyet, majd folytattam - De ekkor belépett az apám, az arcán hatalmas fájdalommal és a kezembe nyomott egy papír fecnit, amin az állt: " Sajnálom, nekem még élnem kell."

- A rohadék - szaladt ki a szitok Thiago száján majd átölelt. - A világ legnagyobb idiótája volt, hogy elhagyott téged. Ne sírj! - emelte fel az államat.

- Nem sírok - töröltem le az árulkodó könnyeimet. - Csak még mindig fáj - mutattam a szívemre -, főleg a megaláztatás.

- Szereted még? - tette fel a kérdését komoly arccal.

- Nem - ráztam meg a fejemet. - Gyűlölöm - csattantam fel, mert még soha senkinek nem mondtam el az érzéseimet, amik most egyszerre kitörtek belőlem. - Gyűlölöm, mert évekig nem tudtam túllépni rajta és megfosztott a szerelembe vetett hitemtől. Gyűlölöm, mert minden férfit hozzá hasonlítottam és senkiben nem tudtam bízni.

- Ugye tudod, hogy én nem ő vagyok? - vette az arcomat a kezei közé és szemeit az enyémekbe mélyesztette. - Én soha nem bántanálak meg.

- Tudom - bólintottam aprót.

- Ezért nem tudtad kimondani, hogy szeretsz?

- Igen - suttogtam majd szégyenkezve el akartam fordítani a fejemet, de nem hagyta.

- Kicsim - adott egy puszit a számra. - Szeretlek - suttogta az ajkaimra, majd rájuk tapadt. Mint fuldokló a mentőmellény után, úgy kaptam utána. Csókunk hevesből lassú, érzelmesre váltott, mintha így akarnánk kimutatni, hogy mit jelent számunkra a másik. Ami ezután történt sokkal inkább volt szeretkezés, mint az összes eddigi együtt létünk. Puha, érzéki érintések és lassú, megfontolt mozdulatok jellemezték, egészen a mindent elsöprő gyönyörig. Pihegve omlottam a mellkasára, ahol elöntött a nyugalom és a béke érzete. Pillangó puszikat adtam kidolgozott felsőtestére, majd mosolyogva néztem az arcára.