10/10

104. rész

Cris

Az utolsó két meccsünk katasztrófálisra sikeredett. A Vallaloiddal döntetlent játszottunk, a Celtától pedig simán kaptunk ki 2-0-ra, ezzel véget is ért számunkra a La Liga. Az Atletico lett a Spanyol bajnok. Lola a meccs után csalódottan jött be az öltözőnkbe. "Ha néző lettem volna, visszakövetelem a pénzem!" - nézett végig rajtunk azzal az átható tekintetével, amitől mindenki elszégyellte magát. Igaza volt, de már nem tudtunk változtatni az eredményen. A helyzetünket súlyosbította, hogy hiába fellebbeztünk Xabi sárgája miatt, elutasították a kérelmünket. Persze Lolita ezen kiakadt és elküldte melegebb éghajlatra az összes "foci analfabétát" ahogy ő nevezte őket.

Nem sokkal ezelőtt az összes újság címlapon hozta le, hogy Ramos apa lett, így nem csodálkoztunk volna rajta, ha Lola kiakad, de nem tette. Szobor merev arccal vezényelte le az edzéseket és szinte semmi nem mutatott rá, hogy szenved. Szinte... A szemei amik alatt hatalmas karikák éktelenkedtek, üresen, fénytelenül meredtek ránk. A szívem összefacsarodott, ha csak rá néztem. Sergio sem festett jobban, bár őt most lefoglalta a babázás, azért látszott rajta, hogy még mindig odavan a lányért.

- Hahó - kopogtam az edzőm irodájának ajtaján, majd néhány pillanat múlva be is léptem. Ott állt az ablaknál és bámult kifelé, észre sem véve engem. - Lolita - érintettem meg a vállát óvatosan, mire ijedten kapta rám sírástól vöröslő szemei.

- Nem hallottalak - mondta rekedt hangon, majd kézfejével letörölte a könnyeit.

- Jól vagy? - fordítottam magam felé, mire újabb cseppek gördültek ki a szeméből.

- Megleszek - suttogta. - Időbe telik, de megleszek.

Önkéntelen mozdulattal húztam magamhoz és öleltem szorosan át. Arcát belefúrta a mellkasomba és a kezdeti halk sírása, zokogássá változott. Éreztem, ahogy könnyei eláztatják a pólómat, de nem érdekelt. Próbáltam nyugtatni, a hátát simogattam és a hajába csókoltam. Rossz volt látni, hogy a mindig erős, magabiztos lány, most összetörve kapaszkodik a karomba. Percekig tartott, mire lecsillapodott.

- Ne haragudj - húzódott el tőlem miközben az asztalon fekvő zsebkendővel megtörölte a szemeit és kifújta az orrát.

- Hé - emeltem fel az állát, hogy láthassam a szemeit. - Senki nem hibáztat azért, mert kiakadtál. Te is ember vagy, nem pedig egy szaros gép.

- Pedig mennyivel egyszerűbb lenne - sóhajtott fel és szemeivel újra az ablakot kezdte pásztázni. - Ki lehetne kapcsolni az érzéseket és soha többet nem fájna semmi.

- Ne mond ezt - simítottam végig az arcán.

- Miért? Talán nem így van? - kapta rám a fejét kérdőn.

- Lehet, de ha kikapcsolnád, nem tudnád átélni a szép dolgokat.

- Mégis miket? - nevetett fel gúnyosan. - Csak nem a szerelemre gondolsz? Vagy talán az anyaságra, mert ha elfelejtetted volna, nekem ezek nem jöttek össze - húzta fel cinikusan a szemöldökét.

Némán meredtem rá. Nem tudtam mit mondani neki, mert igaza volt. Szótlanul néztünk egymás szemébe. Szinte éreztem, ahogy az a rengeteg fájdalom, ami Lolából sugárzott, lassan ráült a mellkasomra. Akaratlanul hajoltam hozzá egyre közelebb, majd ajkaimat finoman rányomtam az övéire. Néhány pillanatig azt hittem, ellök magától, de aztán kezei a tarkómra csúsztak és ujjaival a fejbőrömet kezdte masszírozni. Hosszú, hosszú percekig csókolóztunk. Lágyan, szinte szerelmesen, bár mindketten tudtuk, hogy erről szó sincs. Köztünk nem voltak mély érzések. Két karommal óvón öleltem magamhoz és ez akkor is így maradt, mikor ajkaink elváltak egymástól.

- Köszönöm - sóhajtotta, miközben újra a mellkasomnak dőlt.

- Máskor is nagyon szívesen - vigyorodtam el, mire erőtlenül rám csapott. - Na! Ez a hála amiért megvigasztaltalak? - kérdeztem évődve. Ahogy felemelte a fejét, egy halvány mosolyt láttam az arcán és a szemeibe is visszaköltözött egy kis fény.

- Fogd be, vagy még a kispadra sem ültetlek le - morogta mikor elhúzódott tőlem. Helyet foglalt a székébe majd felém fordult. - Most már elmondhatnád, hogy miért vagy itt - pislogott kérdőn rám.

- Ja, tényleg - csaptam a homlokomra. - Ha már Lisszabonba megyünk, onnan csak egy ugrás Funchal és szerettelek volna meghívni, hogy megnézd a múzeumomat - vigyorodtam el.

- Istenem - temette az arcát a kezei közé és felnyögött. - Ez annyira szarul hangzik. Csak az őskövületeknek szoktak múzeumot csinálni - csóválta meg rosszallóan a fejét, majd elgondolkodott. - Ha meghalsz, a te tested is be lesz balzsamozva, hogy a milliónyi rajongód leróhassa a tiszteletét előtted? - vigyorgott rám.

- Hé, ne gúnyolódj - fenyegettem meg játékosan. - Nem volt jobb ötletem, hogy hová tegyem azt a sok trófeát, labdát, díjat amit eddig kaptam - vontam meg a vállamat. - A lakás már tele volt velük.

- És ezért te úgy gondoltad, hogy csinálsz egy múzeumot - bólogatott bőszen miközben úgy nézett rám, mint egy elmebetegre.

- Jól van na - nevettem el magam. - Nem volt jobb ötletem.

- Oké és ezt a kirándulást mikor szeretted volna megejteni, a döntő előtt vagy után?

- Mindenképpen előtte. Utána rengeteg dolgunk lesz az ünneplés miatt.

- Nem vagy te egy kicsit elszállva? - nevetett fel Lola. - Honnan tudod, hogy sikerül nyernünk?

- Tudom és kész - vontam meg a vállamat. - Az edzőnk keményen felkészített minket és vele meg lesz a tizedik - kacsintottam rá.

- Na húzzál el gyorsan a nyálas, hízelgő szövegeddel együtt - kacagott fel hangosan.

- Kidobsz? - rebegtettem meg a szempilláimat.

- Ki bizony - nevetett tovább és ujjával az ajtóra mutatott.

Tettem amit mondott, de ahogy a kilincsre csúsztattam a kezemet, Lola utánam szólt.

- Cris!

- Igen? - fordultam kíváncsian hátra.

- Köszönök mindent - mosolyodott el.

- Mi mindent? - értetlenkedtem.

- A gólokat, a barátságodat meg tudod... - pirult el - szóval, mindent.

- Ó...- jöttem én is zavarba. Nem tudtam, hogy mit válaszolhatnék erre, de Lola ezt is megoldotta.

- Na eredj, mert Juni már biztosan vár - mondta, majd visszafordult az asztalához és kezébe vett egy elég vaskos paksamétát.

- Szia - csuktam be magam mögött az ajtót.

Elsétáltam a parkolóban álló autómhoz és hazáig azon gondolkodtam, hogy miért érzem úgy, hogy valami elkerülte a figyelmemet. Valami, ami Lolával kapcsolatos és fontos.