10/10

2. rész

Lola szemszög:

Kezembe veszem a tollat és még egyszer ránézek az előttem ülő keresztapámra, aki mosolyogva bólint, mire én aláírom az asztalon fekvő szerződést. Vigyorogva feláll, majd a kezét nyújtja nekem.

- Üdv nálunk Lolita! Most már te is Blanco vagy.

-Csak Lola - mordultam rá - ,és szeretném, ha egyenlőre senki nem tudná, hogy Florentino Perez a keresztapám - nézek rá nagy szemekkel, ami mindig meghozza a várt eredményt.

- Mondtam már mi nina, hogy nem ezért szerződtettünk - szabadkozik.

- Tudom, de akkor sem akarom, hogy azt mondják, miattad, vagy apa miatt vagyok itt. Szeretnék először bizonyítani - szegem fel az állam, mire elmosolyodik.

- Olyan makacs vagy, mint anyád volt - mondja, majd egy pillanatra elborul a tekintete, ahogy nekem is.

- Büszke lenne rád - ölel magához és tudom, hogy így van - Na, jó! - lép el tőlem, egy könnycseppet elmorzsolva - Ideje bedobni téged az oroszlánok közé!

Elindulok utána miközben eszembe jutnak az elmúlt hetek történései.

- Túl vagyunk rajta - vigyorgok győzedelmesen a fiúkra az öltözőben. - Büszke vagyok rátok! - kiáltom, miközben felkapnak és érzem, hogy repülök a magasba.

- Nyertünk! Nyertünk! Nyertünk! - ahányszor mondják, annyiszor repülök az öltöző mennyezete felé.

- Tegyetek le! - folyik a könnyem a nevetéstől és a boldogságtól. Megnyertük a kupát a csapattal. Végre újra szilárd talajt érzek a lábam alatt. Belenézek a csillogó szemekbe és tudom, hogy megérte az elmúlt egy év minden pillanata. A jók és a rosszak is. Mert azok is voltak bőven, sőt, talán azok voltak túlnyomóan. Mikor megérkeztem egyszerűen nem akartak elfogadni, mert nő vagyok. Hiába magyaráztam, hogy erről nem én tehetek. Majd jöttek a meccsek, amiken végre bebizonyítottam, hogy igenis érek valamit. Aztán a vehemens természetemnek köszönhetően (amit apától örököltem) a piros lapjaim száma több volt, mint a Santos összes játékosáé. Végül eljutottunk ide - nézek szét az öltözőben, ahol mindenki ünnepel. Szemem megakad egy barna szempárban, ami engem fürkész. Elmosolyodom, majd a fejemmel intek a folyosó felé. Ő visszabólint, így elindulok. Tudom, hogy követ. Benyitok az öltözőmbe, de becsukni már nincs időm, mert megteszi Ő helyettem még a kulcsot is elfordítja, majd neki lök az ajtónak és hevesen megcsókol. Nem finomkodunk hiszen a vérünk még tele van a győzelem okozta adrenalinnal. Tépjük egymásról a ruhát. Míg Ő a nyakamat, melleimet kényezteti, addig az én kezem már vágytól kemény vesszőjén csúszkál fel és alá. Morogva fordít az ajtó felé.

- Annyira kívánlak! - suttogja a fülembe, amitől még a hideg is kiráz.

- Akkor mire vársz még? - nyögök fel, mire beletúr a hajamba és összefogva azt, hátra húzza a fejem egy csókra. Egyik kezével a hajam fogja, míg a másik már eltűnt a lábaim között. Felnyögök az érintésére és széjjelebb nyitom a lábam. Megérti a kérésem. Kezét elveszi onnan, hogy mást tegyen a helyére. Szabaddá vált keze a melleimet markolja, míg én hátranyúlva igazítom Őt be magamba. Egyszerre nyögünk fel, mikor belém hatol. Még mindig nem szoktam meg a méretét, pedig nem ez az első alkalom, hogy egymásnak esünk. Nincs köztünk érzelem csak pusztán testi vágy. Pont így szeretem. A fenekem kintebb tolom, hogy jobban hozzám férjen. Két kezemmel támasztom az ajtót, míg Ő egyre gyorsabban és gyorsabban mozog bennem. A hasamban érzem gyűlni a kirobbanásra váró energiákat. Erősebben markolja meg a csípőm és kapkodó lélegzetvételéből tudom, hogy neki sincs már sok hátra. Aztán már csak azt veszem észre, hogy követem Őt a megsemmisülésbe. Majdnem összerogyok, de erősen tart a karjaiban. Leül velem az egyik padra és az ölébe húz. Csókolózunk, majd elmegyünk zuhanyozni. Nehéz megállni, hogy csak mosakodjunk, hisz a testünk újabb menetért kiált, de muszáj mennünk, mert jelenésünk van. Vár minket a média. Megtörölközünk és szó nélkül felöltözünk. Hozzám lép és kisimítja az arcomba hulló hajamat. Megcsókol édesen, hisz ez a búcsúnk. Ő elmegy, míg én maradok. Vége a lopott perceknek, de nem bánom, majd új játékszer után nézek.