10/10

83. rész

Lola

- Itt van! - hallatszott valahonnan a szobám ajtajából egy ismerős hang. - Lolita, jól vagy? - éreztem meg egy hűvös tenyeret a homlokomon. - Ó, te jó ég, te tüzelsz! Basszus Iker, hívd a Dokit! - adta ki a parancsot Marcelo, mire tiltakozni akartam, de csak egy halk nyöszörgésre futotta az erőmből. - Nyugi Hercegnő, mindjárt jön Pirri és segít - simított végig a homlokomon megint. Szerettem volna belebújni a tenyerébe, mert a hűvös keze lecsitította a lángot, ami a testemben égett. - Nagyon meleg - sóhajtotta idegesen.

- Megfázhatott a hideg vízben - hallottam meg Iker hangját is.

- Ne is mond, nagyon durva ami történt - suttogta Marcelo. - Azonnal felhívtam a medencéseket és rendeltem egy tetőt a mienkre is. Enzonál sose lehet tudni mikor kerül bajba.

Nem értettem miről beszélnek, de aztán képek kezdtek bevillanni ahogy a medencébe ugrok és ahogy Cris nekem dőlve zokog.

- Ju...Junior? - préseltem ki magamból fura hangokat.

- Jól van édesem - válaszolt Marci elérzékenyült hangon. - Neked köszönhetően már holnap haza jöhet.

Újra lecsuktam a szemeimet és szinte azonnal beszippantott egy sötét örvény, aminek a végén egy nő állt, egy fehér csomaggal a kezében.

- Anya? - pislogtam rémülten az asszonyra, aki gyönyörű mosolyával azonnal elvarázsolt. Ahogy jobban megnéztem a kezét, a felismerés szíven ütött. Egy pólyát tartott, benne egy aprócska babával. Megbabonázva néztem a kicsit, aki hirtelen kinyitotta a szemeit és az arca átváltozott a volt szerelmemmé.

- Ne! - sikoltottam fel majd a pólya után kaptam, de kibillentem az egyensúlyomból és zuhanni kezdtem a mélybe, ahol lángtenger fogadta a rémülettől dermedt testemet. Égetett, fájt mindenem. Sikoltottam a fájdalomtól, majd újra megláttam Őt, aki szomorú szemekkel nézett rám. Egy pillanatig összefonódott a tekintetünk, de aztán hátat fordított és magamra akart hagyni.

- Marco! - ordítottam ahogy a torkomon kifért, de alakja a ködbe veszett. Hirtelen hűs szellő támadt és enyhíteni kezdte a fájdalmamat. Megkönnyebbülve sóhajtottam fel. Majd szemeimmel újra a férfit kezdtem keresni. - Marco! - kiáltottam elveszetten, de már nem láttam semmit az engem körül vevő sötétségen kívül.

- Félre beszél. Doki csinálj valamit mert már szinte izzik a teste - hallottam messziről Marcelo aggódó hangját.

- Nyugalom, már adtam neki injekciót, az majd leviszi a lázát, de idő kell, hogy hasson - morogta Pirri.

- Nem tudunk semmit csinálni, hogy felgyorsíthassuk? - kérdezte Iker. - Annyira rossz így látni.

Beszélni akartam, válaszolni nekik, elmondani, hogy nincs semmi baj, de a fekete massza ami körül vette a testemet nem engedte, hogy bármit is tegyek. Fuldokolva próbáltam lerázni magamról, de egyenlőre hiába.

- Várunk és remélünk. A szervezete teljesen legyengült aminek szerintem lelki okai is vannak. Nem vettetek észre rajta semmit?

- Nem - válaszolt először a kapus - bár mostanában csak Martinnal foglalkoztam - csengett bűntudatosan a hangja.

- Azt tudom, hogy ingerültebb volt - mélázott el bongyor barátom. - Crissel volt köztük valami feszkó, de nem tudtuk, hogy mi és úgy voltunk vele, majd megoldják maguk közt.

- Miért nem szóltatok? - kérdezte Iker. - Talán tudtam volna beszélni velük, ha már én vagyok a kapitány - reccsent idegesen a hangja.

- Hé - védekezett azonnal Marci - mi sem vettünk észre, hogy ekkora a baj csak feltűnt, hogy nem mosolyog annyit, mint szokott.