10/10

101. rész

Lola

A hazai pálya mindig kedvezett nekünk, ezért is lehetett, hogy 1-0-ra sikerült megvernünk a Bayernt az elődöntő odavágóján. A fiúk úgy pörögtek a Királykupa után, mint a búgócsigák. Ennek örömére a következő bajnokin négyet is bevágtak az Ossasuna hálójába. Bácsikám nagyon elégedett volt és ezt többször is közölte velem.

- Lolita - örvendezett az utolsó meccsünk után - ha így haladunk, csak meglesz az a tizedik.

- Kételkedtél benne? - néztem rá nevetve.

- Háát, nem mertem volna mérget venni rá - törölgette meg a szemüvegét zavartan.

- És most?

- Most már igen - bólogatott vidáman. - A zsigereimben érzem, hogy most végre meglesz. Tizenkét éve várunk rá - sóhajtott fel.

- Azért még ne bízd el magad - csóváltam meg vigyorogva a fejemet. - Ha sikerül vernünk a Bayernt, két kemény ellenfél közül választhatunk. Egyrészt ott van az Atlético, akikkel már párszor összefutottunk és nagyon nem tetszett a stílusuk, másrészt meg a Chelsea. Mou biztos revansot akarna venni a volt csapatán. Szóval egyik sem kedvez nekünk.

- Te melyiket választanád? - fürkészte az arcomat kíváncsian.

Egy pillanatra elgondolkodtam. Felvillant előttem mindkét férfi gúnyos mosolya, mikor egy interjúban azt taglalták, hogy a foci nem nőknek való. Talán a Mester volt az aki úgy tette ezt, hogy lenéző szavai ellenére is ki tudtam hámozni néhány burkolt dicséretet belőle.

- Egyértelmű, hogy a két madridit szeretném a döntőbe.

- Én azt hittem, hogy inkább az angol csapatot preferálod - döbbenten le a bácsikám.

- Nem, nem. Annál nagyobb élvezetet el sem tudok képzelni, mint Cholo arcát nézni, amikor átvesszük a kupát - húztam széles vigyorra a számat.

- Ej, te lány - csóválta meg jókedvűen a fejét - azt hittem már benőtt a fejed lágya.

- Soha - néztem rá szeretettel. - Nincs az a pénz amiért én megkomolyodnék.

- Szerintem erre térjünk rá egy pár év múlva - mondta majd felvette a már régóta kitartóan csörgő telefonját. Felálltam a székemből és egy puszit dobva neki, magára hagytam az irodájában.

Lassú léptekkel, ráérősen nézelődve sétáltam körbe a stadionban. A kivilágított vitrin előtt néhány percre megálltam és eltűnődve vettem sorba az eddig megnyert díjakat. Az utolsón lévő évszám szomorúan hirdette, hogy a Blancok 2002 óta nem tudták elhódítani a Bajnokok Ligája trófeát. Az utóbbi három évben sorra az elődöntőkön estek ki, ami még nagyobb szívfájdalom volt a csapat számára.

- Szépen fog mutatni mellettük a tizedik - hallottam meg Iker hangját mögülem. Meg sem fordulva mosolyodtam el.

- Igen, szerintem is, bár egy kicsit majd összébb kell őket tolni.

- Szerintem megoldják, csak már lenne itt - nevetett fel a kapus. - Szia Lola.

- Szia Iker - néztem most már fel az előttem magasodó férfira, akinek a kezében egy tündéri csöppség fickándozott. - Helló kisherceg - csiklandoztam meg Martin hasát, aki nevetve fogadta a mozdulatot. - Mi járatban errefelé?

- Vecchi behívott egy kis beszélgetésre. Sarának meg volt egy fontos melója, így nálam kötött ki a nagylegény - csókolta össze a kicsi arcát. Elérzékenyülve néztem apát és fiát, akiken látszott, hogy imádják egymást. - Éppen sütizni indultunk mikor megláttuk, hogy nézegeted a díjakat. Ne aggódj, nemsokára odakerül a következő is - nézett rám kedvesen. - Amúgy nincs kedved velünk jönni? - kérdezte hirtelen.