Chica (H.S) •Befejezett•

10.

Ana Herrera~

Az életben van pár dolog amit nem tudsz irányítani. Ha egyet ki kellene emelnem akkor az a szerelem lenne. Nem tudod irányítani, hogy kibe szeretsz bele. Sem így, sem úgy. Hogy miért pont ezt mondtam? Mert én sem tudom ezt az érzelmet irányítani. Akkor vagy szerelmes, ha a szíved az ezerszeresével kezd el dobogni mint amikor nincs a közeledbe. Ha úgy érzed a másik ember fontosabb neked mindennél és mindenkinél. Ha tudod, vagy érzed, hogy vele kell lenned. Ám ez két oldalú dolog. Ha a másik ember nem érez irántad semmit, felesleges a kínlódás mindkettőtök számára...

Harry elsötétült íriszeibe néztem. El akartam előle süllyedni, csak eltűnni mint a kámfor. Szerettem volna egy díszpárna vagy egy függöny lenni, hogy ne kelljen elviselnem azt a szégyent amit éreztem akkor, mikor rám nézett. Nem akartam hogy undorodjon tőlem, vagy megvessen. Ugyan olyan ember vagyok mint a más...csak keresztül kellett mennem dolgokon, hogy mást is megtapasztaljak.

Harry közelebb lépett hozzám de utána megállt. A ruhadarabot vissza engedtem a helyére, mert kezdett egy kicsit zavarni, hogy így bámul rám. Mintha kikapcsolták volna az időt, semelyikünk sem mozdult, csak figyeltük egymás reakcióját. Tényleg szégyelltem magam.

Míg fel nem húztam a ruhákat, addig az az égésfoltot bámulta, ami a bérgyilkos maffia jele volt. Egy sárkányt ábrázolt, ami feltekeredett egy tőrre. Szépen kidolgozott jelkép volt, és ez bőrömön is látszódott. Mikor eszembe jutott, hogy mit tettek velem, hogy ott maradt az a heg, mindig elsírtam magam. Nem voltam erős és ebben biztos voltam. Néha csak szerettem volna eltűnni a Föld színéről, hogy végre ne okozzak kárt az embereknek. Hogy ne nézzenek rám undorodva, megvetve vagy sajnálkozva. Utáltam hogy kiszolgáltatottnak éreztem magam. Hogy nem tudtam elmondani azt amit gondoltam, mert szégyelltem.

Igaza volt apának mikor azt mondta, hogy én már sosem leszek az aki voltam. Sosem leszek az az Ana Herrera akit mindig is akart. Sosem leszek olyan, mint ahogy Ő elképzelt anno. Talán...talán nem is akarok már az lenni. Soha...

Tett felém egy lépést. Én lehajtottam fejem szégyenemben. Talán kár volt megmutatni. Lehet, hogy most már nem is akar a közelében látni. Karjaimmal átöleltem magam és hagytam, hogy lehajtott fejem miatt, hajam arcomba csapódjon. Attól tartottam, hogy elmegy és itt hagy engem. Biztos voltam benne, hogy már sejt valamit, azok közül a dolgok közül, amik régen történtek.

Akkor eszméltem fel, mikor erős karjait körém tekerte. Nem szólt, nem mondott semmit. Csak ölelt. Úgy éreztem biztonságban vagyok karjaiban. Hogy soha, senki nem bánthat. Erősnek és bátornak éreztem magam mikor tudtam hogy mellettem van.

-Annyira sajnálom Ana.-valódi nevem hallatán furcsa érzés kerített hatalmába. Úgy éreztem mintha, sem a hely, sem az idő nem kedvezne a 'Chica' becenévnek. És ezzel Harry is így lehetett, hisz nem viccelődött vele.

Harry Styles~

Ahogy ott öleltem törékeny testét, azon gondolkodtam, hogy miért teszi velem azt amit. Olyan dolgokat vált ki belőlem amit nem is képzeltem volna. Az érzés, mikor meglátom Őt, és a szívem a százszorosával kezd dobogni, felülmúlhatatlan. Fogalmam sincs mi ez a dolog...be bevallom tetszik.

Apró termetével elveszett karjaimban. Ahogy öleltem Őt, harag és a védelmezni vágyás egyvelege keveredett bennem. Nem tudtam mit tehetnék. Nem akartam ölbe tett kézzel várakozni, hogy talán valami csak történik. De abban biztos voltam, hogy meg kell Ő védenem. Akárhogy is, de muszáj. Fogalmam sem volt róla, hogy miért tettem azt amit, de elváltam Tőle és ahogy szemeibe néztem elkapott valami furcsa, megmagyarázhatatlan érzés. Csoki barna szemei csillogtak, ahogy a holdfény rájuk vetődött. Egy kósza, sötét tincset füle mögé tűrtem. Ahogy néztem Őt, mintha előjött volna a régi, sebezhető és törékeny Ana. Mintha...egy pillanat alatt eltűnt volna a maszk, amit hordott. Mintha a kőfal, amit maga köré épített leomlott volna. Láttam Őt...a valódi énjét, és még sem akartam elmenni onnét. Mégsem akartam elrohanni. Inkább közelebb akartam Őt érezni magamhoz...olyannyira, hogy az már megijesztett.

Szemeiben meglepődést láttam, mikor közeledni kezdtem felé. Fogalmam sem volt, hogy mi ütött belém, de szerettem volna érezni Őt. Úgy ahogy eddig még senki sem érezte. Nem lökött el, egy szót sem szólt, ez engem pedig felbátorított. Érezni akartam puha, rózsaszín ajkait. Szerettem volna megvédeni Őt. Biztonságot adni neki. Csak tudni, hogy jól van, és boldog. Ahogy egyre közelebb értem hozzá, apró tenyerét mellkasomra rakta ezzel megállítva engem.

-Ezt nem szabadna.-lehelte.

-Tudom.-válaszom halk volt, hiába éreztem hogy baj lesz abból, ha mi ketten összegabalyodunk. Tudtam, hogy apám és az Ő apja majd el akarnak választani minket. Hogy miért? Még jó hogy meg akarták tenni. Ana apja egy jól menő vállalat igazgatója. Az én apám pedig egy maffia főnök. A világaink teljesen különböznek, sőt mi is különbözünk...de nem bírtam megállni azt, hogy ne kísértsem a jövőt. Nekünk nem jár boldogság? Mi nem lehetünk boldogok? Csak mert apáink régen jóban voltak, most pedig teljesen más körülmények közt élnek, nem lehetünk együtt? Nem lehetünk boldogok? Nem érdekelt hogy mit mondanak. Nekünk is kijár egy cseppnyi a jóból nem?...Csak attól tartottam hogy nagyobb bajt csinálunk mint hasznot.

Mikor ajkaink találkoztak egymással egy halk sóhaj szakadt fel mindkettőnkből. Először csak puha puszikkal borítottam be száját, de mikor nem hajolt el, tényleg megcsókoltam Őt. Azt vártam, hogy talán ellök magától, vagy hogy megszakítja a csókot...de nem. A mondata, amit ezelőtt mondott mintha szertefoszlott volna. Bíztam abban hogy nem így gondolta, és abban is, hogy nem fog rosszul kisülni ez a csók. Nyelvem bejutást kért szájába, amit hamarosan meg is kaptam. Egyik karomat derekára fűztem, a másikat felvezettem arcához, és még jobban húztam magamhoz. Ő, az apró kezeit nyakam köré kulcsolta és hagyta, hogy kényeztessem ajkait. A falhoz nyomtam és keményebben csókoltam Őt. Szívünk olyan tempót diktált, mintha azonnal szívrohamot kaptunk volna. Ahogy pár perc után elváltunk és egymás szemeibe néztünk, jó érzés kerített hatalmába. Nem tudnám elmagyarázni, hogy milyen...de nagyon jó.

-Emlékszel mikor azt mondtad, hogy még sosem csókolóztál, én pedig azt, hogy majd megtanítalak? -kérdeztem Tőle, még mindig szemeit bámulva.

-Igen.-láttam a csillogást íriszeiben, és a kipirult arcát.

-Azt hiszem elvetem az ötletet. Egy őstehetség vagy.-leheltem ajkaira és még egy csókra hívtam Őt. Reménykedtem benne hogy nem kell megszakítanom a dolgokat kettőnk közt, apám és Aaron miatt. Csak boldogok akartunk lenni. Mi ebben a baj?...

Kérlek komizz!