Chica (H.S) •Befejezett•

2. évad: 11. rész

Ana Herrera~

Szívem ütemtelenül dobogott, amint feleszméltem ki állt mögöttem. Lélegzetvételeim szaporák és kicsik voltak, így alig-alig ért el oxigén a tüdőmhöz. Hatalmas tenyere még mindig ajkaim előtt volt, arca pedig túl közel nyomult az enyémhez. Kezeimet baljára tettem, hogy engedje le azt, Ő pedig engedelmeskedett. Azzal a lendülettel, amivel megfordultam felemeltem karom és pofon vágtam egykori páromat. Harry szemei nagyra nyíltam, ujjait pedig a sajgó pontra szorította. 

-Jó, ezt megérdemeltem.-suttogta magának, mintsem nekem. 

-Hogy van képed idejönni?-emeltem fel a hangomat, Ő viszont csendre intett. 

-Ha nem akarod, hogy feljöjjenek, és megtaláljanak minket, halkíts magadon!-szólt rám keményen. 

-De, de pontosan azt akarom.-vágtam rá gondolkozás nélkül ugyan akkor lejjebb vittem a hangerőmet-Mit keresel itt?-fontam össze magam előtt kezeim. Háttal a falnak dőlt, s leutánozta mozdulataim. 

-Szükségem lenne a segítségedre.-nézett szemeimbe. Istenem, azok az íriszek! Már csak attól megbolondultam, hogy rám nézett. De minden gyengéd érzelmet ki kellett vernem a fejemből, mert tartottam attól, hogy meggondolatlanságból fogok cselekedni. Az pedig, nem lett volna a legjobb, tekintettel a helyzetünkre. 

-Miért kellene neked az én segítségem?-kérdeztem összevont szemöldökkel-Tudtommal nem vagy abban a helyzetben, hogy bárkitől is ezt kérd.-mondtam ridegen nem foglalkozva azzal, hogy az a férfi állt előttem akiért egykor meghalni is képes lettem volna. 

-Mikor hidegültünk el ennyire?-tért ki a kérdésem elől, ám arca mégis rezzenéstelen maradt, szemében ugyanakkor láttam a fényt ami mégsem hunyt ki. 

-Hmm... nem is tudom, négy év hosszú idő...-tetettem a hülyét, miközben megrántottam a vállam. 

-Chica, ne csináld ezt.-ingatta meg a fejét és közelebb lépett hozzám. 

-Ne hívj így!-szóltam rá, állkapcsomat pedig összeszorítottam, az emlékképek hatására. 

-Miért? Jobban tetszene a bébi vagy a kicsim?-provokált. Nagyot nyeltem, hiszen tudtam, hogy csak ki akart hozni a sodromból. 

-Harry... fejezd be. Nem ezért jöttél.-világítottam rá, de hangom megremegett, mikor még egy lépéssel közelebb jött. 

-Nem... nem csak ezért.-javította ki szavait-Louis-ról lenne szó.-árulta el, majd kikerülve engem leült az ágyra, ezt követően a könyökét a térdén támasztotta meg miközben előrehajolt-Anton sakkban tartja, ne tud lépni, hacsak nem segítünk neki valahogy.-szólt. 

-Hogy érted, hogy sakkban tartja? Fenyegetőzik?-úgy éreztem, a sötétben tapogatózom, hiszen Harry éppen annyit árult csak el, amit muszáj volt tudnom ahhoz, hogy valamilyen segítséget nyújtsak nekik. 

-Igen.-bólintott-Az egyik húgát elfogta, és mikor Louis nem engedelmeskedik, esetleg nem akarja megtenni azokat a dolgokat, amiket kér tőle, megkínozza a szeme láttára.-szorította össze állkapcsát, és egy pillanatra ujjaira nézett. 

Szavai hallatán íriszeim nagyra nyíltak, ajkaim egy kissé elváltak egymástól. Hogy lehet valaki ennyire beteg? Miért jó ez egyáltalán neki? De... de csak Louis-t tartja a markában? Harry önszántából van Anton mellett? 

-Azt hittem... hogy te is velük vagy.-suttogtam pár perc némaság után. Igazából, kiélveztem a közelségét és jelenlétét, hogy elraktározzam későbbre, hiszen biztos voltam benne, hogy lesznek még nehéz napjaink.

-Ez most nem lényeges.-pattant fel, majd járkálni kezdett. Megrémisztett a tudat, hogy ennyire nem érdekelte a saját álláspontja. 

-De igen is lényeges. Téged mivel fogott meg?-kérdeztem tapintatosan, hangomban viszont fájdalom honolt.