Chica (H.S) •Befejezett•

34.

Ana Herrera~

Senkinek sincs biztos helye. Nem biztos a munkahelye, az iskolája, az anyagi helyzete, de ha valami mást, mégis hasonló dolgot akarnék mondani, akkor az az élet lenne. Senkinek sincs biztos helye az életben. Akárhogy is, de képesek az emberek furcsa, és ijesztő dolgokat elkövetni. Talán, ez bennünk a rossz. Hogy bármire képesek vagyunk egy szerettünkért, vagy magunkért. Mert igen, képesek lennénk ölni is, akkor is, ha tudjuk, mi fizetünk meg érte. Bárhogy is, de meg fogják torolni, és persze akkor mentegetőzünk. Mentegetőzünk, hogy nem mi voltunk, néha még akkor is, ha a vér valóban a kezünkhöz tapad. Ez az emberi gyávaság.

Egy érzés, amit nem könnyű kiirtani belőlünk, még a legrosszabb helyzetben sem. Meg lehet vele próbálkozni, de hiába, ha a másik fél nem szeretné, akkor felesleges a küszködés. Ugyan olyan gyáva marad mint volt. Persze, könnyebb egy idő után átlépni a dolgok felett. Mi pár év börtön nemde? A mai embereknek ez már meg sem kottyanna. De nem tudom Ti hogy vagytok vele. Én előbb halnék meg, minthogy azt a szörnyű érzést kelljen magamban tartani, ami kiirthatatlan. Hogy mi ez? A bűntudat. Képes felemészteni, és megcsonkítani a jellemed, eltorzítani a lelked és a személyiséged.

Inkább megszűnök létezni, mint hogy egy ilyen teherrel éljek. Mert igen, ez egy teher...

***

-Indulnunk kell.-tette le mobilját Ryan.

Értetlenül tekintettem az előttem ülőre, s mobiljára. Minden bizonnyal az időt nézte meg, és ahogy számolgatni kezdtem, tudatosult bennem, hogy már rég letelt a fél óra. Hallottam, ahogy tárcsáz egy számot, majd belebeszél. Mikor rájöttem, hogy márpedig felhívta a rendőrséget, szemeim kitágultak, és szinte azonnal elvettem tőle a telefont, és kinyomtam a hívást. Ijedtem Gemma-ra pillantottam, segítséget várva Tőle.

-Ez mi a franc volt?!-szóltam rá Ryan-ra-Arról volt szó, hogy bemegyünk, és segítünk rajtuk!-Gemma helyesen bólintott, miszerint Ő is így tudta.

-De változott a terv. Harry azt mondta, hogy hívjuk a zsarukat, és húzzunk el.-szólt mellőlem Robert. Felé kaptam fejem. Hogy mi a franc?! Harry a hátam mögött ügyködött volna? Megráztam a fejem.

-Nem. Harry nem tette volna ezt.-próbáltam győzködni magam.

-Szerinted miért van itt Gemma és te? Szerinted miért bízott meg minket azzal, hogy ne hagyjuk, hogy bajotok essen? Fontosak vagytok neki, és szerette volna, ha biztonságba juttatunk titeket.-szólt Robert. Hirtelen leesett.

Harry vigyázni akart ránk, és Niall ezért hozta fel azt a fél órát. Mert tudták, hogy annyi idő alatt eltudnánk tűnni. De mi lesz velük? Csak nem hagyhatjuk ott Őket!

Gyorsan ki akartam pattanni a kocsiból, de Ryan amilyen gyorsan csak tudta, lezárta az ajtókat. Fújtam egyet, majd Gemma szemibe néztem. Értette mi akarok, és persze Ő is segíteni akart a szerettein. Gyorsan lenyomta a feloldó gombot, mi pedig kipattantunk az autóból.

-Hé!-szólt utánunk a két férfi-Vissza kell jönnötök!-keztek el utánunk futni. Gemma megfogta kezem, majd mega felé fordított.

-Menj, feltartom Őket.-szólt, majd utamra engedett.

Amilyen gyorsan csak tudtam, rohanni kezdtem. A hatalmas raktárépület egy rohamosabban közeledett, így mikor a fal mellé értem, megálltam, s lassan, de bizosan lopakodni kezdtem, szorosan a mögöttem álló falhoz simulva. Mikor megláttam egy ajtót ami befelé vezetett, gyorsan kinéztem, majd vissza hajoltam, hogy megbizonyosodjak róla, hogy egy őr sem áll arra felé. És ami legfurcsább volt, valóban egyetlen egy sem állt ott.

Értetlen tekintettel, de az előbbi lopakodós módszert alkalmazva indultam az épület belselye felé. Minden egyes kis zúgnál meghúztam magam, ahol csak lehetett. De volt valami furcsa az egészben.

Hol vannak az őrök?

Egy ilyen jól felszerelt és hatalmas helyen, biztos vagyok benne, hogy rengeteg őrnek kellene állnia. De így, annyival más volt. Mindha kihalt volna az egész hely. Pedig, biztos voltam benne, hogy két maffia is tartózkodik itt.

Hirtelen egy elágazáshoz értem. Az egyik lépcső felfelé vezetett, míg a másik lefelé. Vacillálva álldogáltam a lépcsők előtt, miközben az adrenalin egyre jobban kezdett el áramlani testemben. Nem értettem miért, de lefelé kezdtem el haladni.

Esküszöm, az egész olyan volt, mintha egy katonai bunkerben lettem volna. Szinte mindenhol egy-egy ajtó, hosszú sötét folyosók, ahol csak néhány pislákoló villanykörte égett. Légzésem szapora volt egy kanyarnál, hisz hangokat hallottam. Beszélgetést, amiből nem tudtam kivenni egyetlen szót sem.

A hely vízhangzott, és még nedves is volt. Néhol láttam kisebb tócsákat is. Hallottam ahogy egyre közelebb lépkedtek, s hanguk egyre erősödött. Az utolsó pillanatban fordítottam hátat, de ahogy megéreztem egy hideg, érdes kezet vállamon, rájöttem előbb kellett volna lépnem.

A férfi maga felé fordított, majd egy érthetetlen nyelven kezdett el magyarázni. Fogalmam sem volt, hogy mit mond, így válaszolni sem tudtam, csak gagyoktam össze-vissza, s mentegetőzni kezdtem, persze mindhiába.

Elkezdtek az ellenkező irányba rángatni, s ez megrémisztett. Jó néhány percen át ellenkezdtem, de akkor az egyik megfordított, majd egy nagy pofont adott arcomra. Fejem elhajolt, s szemeim megteltek könnyekkel, hisz megrémisztettek az emlékek melyeket felidézték bennem ezt a rettenetes érzést. Tüdőm szúrni kezdett, és nagyot nyeltem. Tovább vittek.

Egy hatalmas ajtó előtt megálltak, majd az egyik megragadta hajam, majd annál fogva rángatott be az ajtón. Nem tudtam körülnézni, hisz lelökött a földre. Akkor, úgy éreztem magam, mind egy bogár akit felkentek a falra, ám mikor felnéztem, egy ijedt smaragdzöld szempár nézett vissza rám...