Chica (H.S) •Befejezett•

12.

Ana Herrera~

Az igazat megvallva fájt. Fájt, hogy nem mondta el, és, hogy a szemem láttára csókolóztak. De mit hittem? Hogy majd egy olyan lány mint én, boldoggá teheti Harryt? Egy kis senki vagyok, soha nem kellenék neki. Tapasztalatlan vagyok...mindenben, és miért akarna engem olyas valaki mint Ő? Sosem akarna engem úgy, mint egy nő, maximum csak játszani akar...

Lassan nyitottam fel szemeim, de még úgy is éreztem, hogy valaki átkarol, és nyakam bőrére szuszog. Ahogy pilláim felnyitódtak, azonnal észrevettem Harryt. Békésen aludt még. Arca kisimult és fekete szempillái néha-néha megrebegtek. Meggy piros ajkai, és barna, göndör haja, szép kontrasztot adott, fehér bőrének.

Kezeimmel próbáltam lefejteni magamról, erős karjait, de minden próbálkozásom sikertelen volt, hisz mintha minden egyed próbám után, egyre erősebben tartott volna.

-Harry...kérlek engedj el.-emeltem meg vállát egy kicsit, de Ő, nyakhajlatomba fúrta fejét.

-Ne menj el.-motyogta. Hangja hallatán szívem összeszorult. Biztos vagyok benne, hogy nem aludt sokat az éjjel, hisz ahogy rám nézett, szemei alatt megjelentek a karikák, és láttam a kialvatlanságot méregzöld íriszeiben.

-Kérlek Harry, engedj el.-kértem Őt, és próbáltam lefejteni magamról védelmező szorítását.

-Sajnálom.-szólalt meg pár perc után. Úgy éreztem, ezt nem csak arra mondja, hogy most nem enged el. Hanem a tegnap történtekre is.

-Ezt már párszor elmondtad az éjszaka folyamán.-halkultam le. Szívem eszeveszett tempót diktált, és úgy éreztem, hogy muszáj ellenállnom Harrynek. Meg kell védenem magam, nem akarok még jobban sérülni.

-De komolyan gondoltam, mindent amit elmondtam.-könyökölt fel, így szemembe tudott nézni. Ahogy egymásra pillantottunk, nem tudtam mit higgyek. A tekintete, őszinte volt, és reméltem, hogy a mondani valója is. De már eleget szenvedtem. Nem kell még több idióta, és óvodás bőgés, csak végre élni akartam az életem. Egyedül. Nem volt szükségem Harryre, sosem volt, a szívem még is harcolt az elmémmel.

-Nem számít.-bújtam ki karja mellett. Felültem az ágyra, és hagytam, hogy hosszú, barna hajam arcomba csapódjon.

-Mi az, hogy nem számít? Ana...kérlek higgy nekem.-hallottam ahogy egy pillanatra megbicsaklik hangja, de ezek után úgy folytatta, mintha nem is hallottam volna. Biztos voltam benne, hogy igazat mond. Még sem tudtam benne bízni. Nem tudtam még egyszer kimondani azt, hogy bízom benne. Nem ment. Fejemet megrázva bámultam magam elé-Bízz bennem egy kicsit, kérlek.-próbált hozzám érni, de kitértem előle, és felpattantam az ágyról.

-Nem tudok. Már nem.-pillantottam rá- A baj az volt, hogy akkor megbíztam benned. Hazudtál nekem Harry. Elmondhattad volna. Megértettem volna!-emeltem meg kicsit a hangom. A hitelesítés kedvéért hadonászni kezdtem mint egy őrült, de az arcom eltorzult a fel tőremlő könnyektől. Utáltam ezt az érzést. Utáltam kiszolgáltatottnak, és gyengének látszani. Utáltam, hogy átlátott rajtam, de...de azt még jobban, hogy én nem tudtam, hogy Ő mit akar tenni, és mit fog tenni.

-És? Az min változtatott volna, hogy elmondom? Így is úgy is, hasonlóképp fogadtad volna! Tudom, nem lett volna szabad akkor megcsókolnom téged, míg Kendallel voltam, de nem tudtam magam türtőztetni.-felállt az ágyról és felém kezdett el sétálni-Megbabonáztál, elvetted az eszem. Nem tudok a közeledben tisztán gondolkodni érted? Nem megy. Nem tudok eltekinteni afelett, hogy rám vagy bízva. Nem tudok csak úgy elsuhanni a dolgok felett míg te itt vagy. Fogalmad sincs, hogy mennyit vártam arra, hogy valaki ilyen érzéseket keltsen bennem. Nem tudom mik ezek az érzések, de nem akarok lemondani róluk. De most...hogy kijelentetted, hogy utálsz, és nem bízol meg bennem...még mindig ugyan azokat gondolom és érzem. Ezen sem te, sem én nem tudunk változtatni.-mondandója végére, már előttem volt, de hiába menekültem, a fal megakadályozott abban, hogy tovább menjek. Két kezével megtámaszkodott, egyikkel a fejem mellett, másikkal pedig vállamnál.

-Miért akarsz ennyire?-suttogtam halkan-Elvégre csak tizenhét vagyok az Istenért is! Tapasztalatlan vagyok....mindenben, és fogalmam sincs mit kellene hasonló szituációkban csinálni. Neked egy erős és független nő kell, nem pedig egy gyenge és sajnálatra való, mint én. Kérlek, csak menj vissza Kendallhez, és légy vele boldog.-ha határozott lett volna a kiejtésem, talán még fontolóra is vette volna, de ahogy időnként megcsuklott, és megremegett hangom, sehogy sem tudta komolyan venni mondandóm.

-Gyenge hat év Chica, mi ebben a nagy szám?-hajolt egyre közelebb-Nem érdekel az, hogy tapasztalatlan vagy, vagy hogy még sosem volt barátod. Sőt, ez tetszik, tetszik az, hogy én lehetnék az első...mindenben.-suttogta fülembe. A levegőt kapkodva vettem, és szívem egyre hangosabban, és gyorsabban dobogott. Úgy éreztem, ha nem hajol el, és nem megy ki az ajtón, karjaiba zuhanok-Kendall pedig nem érdekel, sosem érdekelt. Elég volt egy ágyasnak, semmi több.-ajkai nyakam bőrét súrolták. Ahogy beszélt, pedig még jobban felfokozta bennem azt, hogy beadjam derekam.

-És honnét tudjam, hogy én nem csak annak kellenék?-halkan szólaltam meg, még is úgy éreztem, hogy Harry ezt a kérdést várta.

-Onnét, hogy nem küzdöttem senkiért sem ennyit. Sosem érdekelt, hogy mit gondolnak rólam a csajok. Ha egyszer visszautasítottak, többször nem próbálkoztam. És ez nálad már a hányadik?-mély, rekedtes hangjától, kirázott a hideg, és éreztem, hogy testemen végigfut a bizsergés.

-Nem tudom.-suttogtam halkan.

-Pontosan. Én sem tudom. Szóval csak higgy nekem végre.-ahogy szemeimbe nézett, ajkaim megremegtek. Fogalmam sem volt, mit tehetnék. Annyi és annyi kérdés cikázott át elmémen, hogy azt megszámolni sem lehetne.

-Nem tehetem. Ha hinnék is neked, honnét tudnám, hogy nem fogsz még egyszer a földbe tiporni?-kérdeztem, és hiába éreztem belül magabiztosnak magam, mire hangom kiért a nagyvilágba, már csak puszta suttogásként hatott.

-Sehonnét, ezt még én sem tudom, de önszántamból sosem bántanálak.-rázta meg fejét. Ismét nyakamhoz hajolt, és megéreztem kutakodó ajkait bőrömön. A levegőt ismét gyorsabban vettem, és úgy éreztem, hogy bármelyik pillanatban képesek lennének feladni a szolgálatot a lábaim-A tiltakozásaid ellenére, még sem löksz el magadtól, vagy próbálsz elmenekülni előlem. Érzem a szívdobogásod, és az sem arról árulkodik, hogy ne tetszene a helyzet, sokkal inkább arról, hogy többet akarsz. Mond, miért akarsz mégis ellökni magadtól?-nézett ismét szemeimbe.

-Mert nem akarok még egyszer sérülni.-leheltem.

-Nem hagynám.-arca egyre közelebb volt enyémhez.

-Tudom.-hangom elhalt mondatom végére, még is úgy éreztem, tisztán hallotta amit ki akartam ebből hozni.

-Akkor ne tiltakozz.-motyogta egyre közelebb ajkaimhoz.

Magam sem értettem miért tettem, de kezemet felvezettem nyakához, és annál fogva, egyre közelebb húztam magamhoz. Egy mosolyt villantott felém, majd hamarosan méz édes ajkait enyémekre illesztette. Egy puszit nyomott rá, majd végre tényleg megcsókolt. A bizsergés végigfutott egész testemen, és úgy éreztem, ez helyén való. Az a kis hangocska, ami azt mondta 'nem szabad' pár pillanat múlva eltűnt fejemből, és helyét felvette a jóleső érzés, amit Harry ajkai nyújtottak. Vártam, hátha valami elrontja a pillanatot, ezzel bennem biztossá téve azt, hogy nem kellene ezt csinálnunk, de nem. Semmi nem történt, azon kívül, hogy mi, mint egy túlfűtött romantikus filmben, faltuk egymás ajkait, senkivel, és semmivel sem törődve. Ahogy lassan elhajoltunk egymástól, hisz tüdőnk oxigénért esedezett, és a másik szemébe néztünk a mosoly levakarhatatlan volt rólunk.

-Talán veszélyesebb lesz mint gondoltuk, és titokban kell tartanunk, hisz az apáink képesek lennének elmarni minket egymástól, de...még így is szeretnél velem lenni?-kérdezte, szemeimbe nézve. A tiltakozásim ellenére, arra, hogy azt hittem, meg fog bántani, csak boldog akartam lenni. Semmi több. Boldog, és gondtalan, holott tudtam, hogy a dolgok még csak most kezdődnek.

-Igen.-válaszoltam, majd meg sem várva Harry lépését, lehúztam magamhoz, és ajkaira tapadtam. Tudtam, hogy a mély víz csak ezután következik, és azt is tudtam, hogyha apáink megtudják, hogy mi ketten egy párt alkotunk, szét fognak szedni, és addig nem fognak nyugodni, míg el nem vágnak köztünk minden kapcsolatot, és érzelmet. Nem szabadott, hogy megtudják, nem szabadott hogy akárki is, akiben nem bízunk meg, megtudja...

Kérlek komizz!