Chica (H.S) •Befejezett•

11.

Harry Styles~

Néha a dolgok cseppet sem úgy működnek ahogy az ember szeretné. De tényleg. Volt már olyan alkalom, hogy vissza szeretted volna fordítani a dolgokat, de az nem volt olyan egyszerű mint képzelted? Nekem volt már ilyen...

***

Tegnap este értünk ide, Angliába. Mást nem csináltunk, csak bedőltünk az ágyba, és elaludtunk. Furcsa volt újra itthon lenni. Érezni, a hideg, londoni levegőt, a pocsolyákban járkálni, és néha, felpillantani a Big Ben-re. Olyan furcsa volt itt lenni, Chica-val, pedig még furcsább.

Szemeimet kinyitottam, és egyből, egy nyugodtan alvó, gyönyörű lányt vettem észre. Kisimítottam arcából, egy kósza, barna tincset majd egy puszit adva fejére kikászálódtam mellőle. Halkan lépkedtem le a lépcsőn, és próbáltam felfogni, hogy reggel van. A pultnál töltöttem magamnak egy pohár vizet, és leöblítettem vele, kiszáradt torkom. Megtámaszkodtam és gondolkodni kezdtem.

A tegnap este...az a csók... Biztos hogy jó ötlet ez? Jó ötlet kísérteni a Sorsot? Mi van, ha Aaron, vagy az apám tudomást szerez rólunk? Ki fognak készíteni. El fognak minket marni egymás mellől és megpróbálnak mindent elkövetni, hogy ne találkozzunk. De nem ettől tartottam a legjobban. Inkább attól, hogy Chica még jobban összeomlik akkor. Én vagyok az egyetlen ember, akiben megmert annyira bízni, hogy megmutasson, és elmondjon néhány olyan dolgot, ami a múltban történt. Nem ejtette ki pontosan, de tippjeim vannak, hogy mit tehetett vele Penge, és az emberei.

Éreztem a csípőmre kulcsolódni, apró kis karokat. Fejét hátamba fúrta és egy puszit adott rá. Csukott pillákkal elmosolyodtam. Megfordultam, és szembetaláltam magam Vele. Kissé még álmosan nézett rám. Köré fontam karjaim, és egy apró csókot csentem Tőle. Mosolyogva nézett fel rám.

-Éreztem, hogy nem vagy mellettem.-suttogta.

-Most már itt vagyok.-simítottam meg, puha arcát. Felemeltem állát és ajkaimat övére illesztettem.

Elmosolyodtam, mikor éreztem erősödő szívverését. Fejemet elfordítva mélyítettem el a csókot. Nyelvünk érzéki táncot lejtett. Apró kezeit megéreztem hajamban, amitől jóleső morgás hagyta el torkom. Fordítottam helyzetünkön, ezért most Ő volt a pult és közém szorítva. Mikor már kezdtünk elmerülni egymásban, akkor hallottuk meg a csengőt. Ki a franc lehet ez ilyenkor? Chica elvált tőlem én pedig morogva néztem szemébe. Íriszei csillogtak, mintha az égen lévő csillagok lettek volna.

-Kinyitom.-mondtam miközben mérgesen elhúztam a szám. A bejárati elé sétáltam és anélkül, hogy megnéztem volna ki az nyitottam ajtót. Kár volt.

Már csak azt éreztem, hogy valaki a nyakamba ugrik, és ajkakat enyémeken... A franc egye meg! Kendall! Értetlenül álltam ott, miközben Ő próbált csókolni. Egyből Chica jutott eszembe...hogy Ő ott áll és minket néz. Ellöktem magamtól Kendallt és dühösen hajamba túrtam.

-Annyira hiányoztál! Azt hittem már sosem érsz haza!-nyávogott miközben ismét meg akart csókolni, de erősebben löktem el magamtól. Egyből Chicara néztem. Szemeiben könnyek csillogtak, és tátogott, mint egy hal. Ajkai remegtek... sőt, meg mertem volna esküdni arra, hogy az egész lány remeg.

-Chica...én m...meg tudom magyarázni.-nyújtottam felé egyik kezem miközben léptem párat. Elnézett rólunk és megrázta fejét. Szinte láttam magam előtt ahogy felépíti maga köré azt a falat, amit sikerült már egyszer lerombolnom. Ahogy egyre jobban közelítettem felé, Ő csak még jobban hátrált, és menekült... Előlem! Felfutott a lépcsőn, én pedig azt sem tudtam mit tegyek. Csak bámultam utána.

-Most, hogy elment...-tette mellkasomra kezét és simogatni kezdte. Mielőtt befejezte volna a mondatát, levettem onnét kezét.

-Nem, most te fogsz elmenni.-szűrtem fogaim közt.

-De hisz, múltkor is olyan jól megvoltunk.-próbálkozott.

-Azt mondtam tűnj el! Örökre!-kiáltottam rá.

-Jól van! Nem kell felkapni a vizet!-mondta majd lassan hátrálni kezdett. Addig nem tűnt el az ajtó mögött, míg ki nem löktem. Dühösen hajamba túrtam és próbáltam gondolkozni. Most menjek fel hozzá? Vagy...hagyjam egy kicsit összeszedni a gondolatait? A konyhapultnak támaszkodtam és fejemet, a szekrénynek támasztottam, ami a falon lógott.

-Hé Öcsi? Minden rendben?-jött le Gemma az emeletről.

-Nem. Semmi sincs rendben...

~*~

Forgolódtam az ágyban, egyedül. Sehogy sem sikerül aludnom. Nem ment. Tudtam, hogy fájdalmat okoztam neki, és ez nem hagyott nyugodni. Hiába karoltam át a takarómat, az sem segített. Nem olyan volt mintha Chica lett volna az. Bámultam az ajtómat, és imádkoztam azért, hogy kinyíljon, és bejöjjön rajta. De imádkozhattam, nem jött. Miért is jött volna? Megbántottam, úgy is, ha nem önszántamból tettem. Miért kellett pont most jönnie Kendallnek is? Látjátok? Erről beszéltem. Képes vagyok úgy megbántani embereket, hogy nem akarok.

Feltápászkodtam majd halkan átsétáltam a vendégszobába, ahol Chica aludt. Csendben becsuktam az ajtót, és közelebb mentem az ágyhoz. Háttal feküdt nekem, így nem láthatott. Befeküdtem mögé és szorosan átkaroltam Őt. Szemei nyitva voltak. Nem aludt Ő sem. Erősen tartottam magamhoz, olyannyira, hogy szinte megmoccanni sem tudott. Fejemet vállába fúrtam.

-Ne haragudj rám kérlek.-hangom könyörgő volt- Nem tudtam, hogy Kendall meg fog jelenni. Kérlek, bocsáss meg nekem.-szorítottam magamhoz.

-Barátnőd volt Harry, én pedig...bedőltem neked, elhittem mindent amit mondtál, ezért úgy rángattál, mintha egy bábu lettem volna. Kihasználtál...-láttam, ahogy lefolyik egy könnycsepp szemeiből. Lecsókoltam onnét.

-E...el akartam mondani, de nem tudtam, hogy, hogy is tehetném. -erősen hunytam le szemeimet-Sosem használnálak ki, érted? Sosem.-ajkaim találkoztak nyaka, puha bőrével-Csak az igazat mondtam neked. Nem hazudtam, egyszer sem...Kérlek higgy nekem.-hangom esdeklő, és könyörgő volt. Magam sem értettem mi ütött belém, de ezt éreztem helyesnek. Azt, hogy harcoljak azért, ami fontos nekem.

-Utállak.-szólalt meg hirtelen. A gyomrom abban a pillanatban összerándult, ahogy ezt a szót kimondta. Egyetlen kis szócska, még is akkora jelentése van, hogy az ember el sem tudja képzelni. A tokomban gombóc lett, és úgy éreztem a szívem szétszakad. Kimondta azt a szót, amitől féltem, még is már annyiszor hallottam.

-Nem. Tudom, hogy nem utálsz...-próbáltam menteni a menthetőt. Szorosan tartottam, magamhoz közel. Kezemnél éreztem szívverését, ami olyan gyors volt, mintha lefutotta volna a maratont. A remény apró szikrája fellobbant bennem -Nem utálsz. Nem tudsz utálni hisz szeretsz.

-Bár ne így lenne...-lehelte. Akkor, és abban a pillanatban nem tudtam mit is tehetnék. Fogalmam sem volt róla, hogy ennyire megbántottam. Bár gondolhattam volna rá, hisz bennem bízott meg legjobban. Én voltam neki az a támasz, aki ott volt mellette akkor is, mikor más nem. És azt is tudtam, hogy tennem kell valamit, ez így nem folytatódhat. Szükségem van Rá...

Kérlek komizz!