Chica (H.S) •Befejezett•

26.

Ana Herrera~

Valami elől futottam. Rettegtem attól, hogy el fog kapni. A szürke aszfalton magassarkúm éles kopogását lehetett hallani. Az sötét, ijesztő éjszakában rohantam, és még csak azt sem tudtam miért.

Egy tisztáshoz értem, ahol megpillantottam egy ismerős alakot. Háttal volt nekem, még is felismertem vonásait.

-Harry!-kiáltottam neki. Megfordult, kezében egy rózsacsokrot tartott, míg zakója szépen ívelt testén. Szemei szomorúak voltak, és csak bámult rám. Fehér, csipkeruhámat lobogtatta a szél, mint valami zászlót. Hirtelen pisztolydörrenéseket, sikolyokat, kiáltásokat hallottam, de egyikhez sem társult személy, hogy láttam volna ki az. Hamarosan felismertem a saját hangom...zokogtam.

A szél felerősödött, Harry alakját, pedig mintha elfújta volna. Ijedten forogtam körbe, könnyeim pedig folyni kezdtek. Hirtelen észrevettem egy alakot, aki kezét nyújtotta felém. Ismeretlen volt, sőt...úgy éreztem, hogy még sosem láttam ezelőtt. Tekintete megnyugvást, és örömet sugárzott. Fogalmam sem volt, hogy miért, de kezemet övébe csúsztattam. Ekkor ismét változott a környezet.

Ősz volt. A levelek csodálatos színekben pompáztak. Az avar beterítette a lábunk alatti kövezett utat. Egy parkban voltunk.

-Mami!-egy édes hangra kaptam fel a fejem. Ahogy szememmel megkerestem a hang forrását, azonnal észrevettem egy gyönyörű kislányt felém futni. Rózsaszín ruhái és csodaszép, mosolygós arca megdobbantotta szívem. Karjaimba érkezett, én pedig nevetve forgattam meg őt a levegőben.

Mintha külső szemmel láttam volna a jelenetet. Rövid, vállig érő hajam volt, és idősebbnek néztem ki. A mellettem álló barna hajú férfi mosolyogva nézett minket, majd átkarolt, és egy puszit adott a kislány kipirosodott arcára..

~*~

Ijedten riadtam fel, és heves lélegzeteket vettem. Rengeteg kérdés volt a fejemben, de az első és legfontosabb az, az volt, hogy miért álmodtam ezt? Félelmetes volt belegondolni abba, hogy elveszítettem Harryt, és egy idegen férfi oldalán voltam, feltehetően a kislányunkat. Lehet, hogy ezt a sorsot szánta nekem az ég? Lehet...hogy ezt nem is véletlenül álmodtam? Ki tudja nemde? Bármi előfordulhatott.

Ahogy körülnéztem, észrevettem, hogy a szobámban voltam. Hogy kerültem fel, hisz mikor... mikor megtudtam, hogy ki is az apám...akkor lent voltam a konyhában.

A fejem hasogatott, látásom pedig néha elhomályosult, de azért lemerészkedtem az ágyról. Ahogy kinéztem az ablakon, észrevettem, hogy már jócskán nappal volt. Mennyit aludhattam?

Lassan nyitottam ki a szobaajtót, és zártam be magam után. Csendben lépkedtem le a lépcsőn. Furcsálltam, hogy senkit nem láttam még eddig. Mi történt?

Ahogy a konyhába értem, megpillantottam Harryt az asztalnál. Azt a két borítékot tartotta a kezében, ami pokollá tette az életem. Legalábbis úgy éreztem, hogy nincs vissza út, és a sötétség magával ránt.

-Ülj le.-pillantott rám.

Nem tudtam arcmimikájából semmit sem leolvasni, és ez egy kicsit megijesztett. Az álom sem hagyott nyugodni, de az sem, amit tegnap tudtam meg. Rengeteg kérdés kavargott a fejemben, aminek a nagyjára válaszokat vártam.

Lehajtott fejjel sétáltam elé, és foglaltam helyet egy széken. Mély levegőt véve emeltem rá tekintetem.

-Jobban vagy?-kérdezte lágyan. Továbbra is csak kezeimet piszkáltam.

-Igen.-fogtam rövidre. Kezdett elegem lenni abból, hogy nem szól egy szót sem arról, ami valóban érdekel, ezért már nyitottam volna a számat, hogy mondjak valamit, de megelőzött ebben.

-Tudom, hogy rengeteg kérdésed van, de csak sorjában.-kérte. Azt sem tudtam, hogy hol is kezdjem a kérdezősködést. De igaza volt...az elején kellene belevágnunk.

-Hol vannak a többiek?-kezdtek megkeményedni vonásaim, és egyre magabiztosabbnak éreztem magam. Erősnek, és elszántnak...de egyben gyengének, és sebezhetőnek.

-Elküldtem Őket. Négyszemközt akartam beszélni veled.-adta meg a választ. Mélyet sóhajtottam, és bólogatni kezdtem.

-Miért...vagy hogyan jutott az eszedbe, hogy nem Aaron az apám hanem Robin? Egyáltalán miért csináltad? Vagy...-kezdtem kétségbe esni. Hadarni kezdtem, és tekintetemet ide-oda járattam.

-Chica!-szólt közbe. Feleszméltem-Nyugodj meg.-tette kezét enyémre, de kirántottam onnét sajátom, és felpattantam a helyemről.

-Nyugodjak meg?! Hogyan Harry?! Egy olyan dolgot tudtam meg, amit sosem képzeltem volna! Hogyan nyugodjak meg mikor tudom, Penge és az apám egy személy?!-kezdtem el kiabálni, és mutogatni mint egy őrült...bár...nem is éreztem magam máshogy.

-Tudom, hogy nehéz időszakon mész keresztül, de legalább adj egy kis időt, hogy elmagyarázzam!-emelte meg a hangját, hogy rá figyeljek. Keresztbe fontam magam előtt a kezeimet, és várakozón tekintettem az előttem ülő férfira.

Mélyet sóhajtott, lehunyta a szemeit, és belekezdett.

-Emlékszel mikor eljöttünk Londonból? Mikor a hotelben azt mondtam, hogy egy barátom hívott, hogy találkozzunk?-nézett fel rám. Bólintottam-Akkor nem csak Anton hívott, hanem Gemma is. Bizonyította, hogy Robin Penge. Nem akartam hinni neki, de aztán e-mailben küldött pár dolgot. Utcai, kamera felvételeket, képeket, dokumentumokat. Mikor Londonban voltál velünk, nyomozni kezdett. Minden olyan dologra rábukkant, amitől simán rájöhetett, hogy Robin, és Penge egy és ugyan az a személy. Nem mellesleg, mikor találkoztatok, Robin elég érdekesen végigmért téged.-szűkítette össze szemeit, ahogy visszagondolt arra a napra. Nos igen...nekem is furcsa volt az a dolog...az, hogy féltem tőle, pedig nem is ismertem akkor. De hogyhogy nem ismertem fel a hangját? Miért nem jöttem én rá, hogy Ő volt az, aki bántalmazott?-És, hogy honnét jöttem rá, hogy az apád? Anton mesélt dolgokat, én pedig be akartam bizonyítani neked, hogy tévhitben éltél ezidáig.-szólt.

-Ha Robin az apám, akkor miért Aaronnal voltam, Buenos Airesben?-kérdeztem értetlenül. Megrántotta a vállát, és felállt a helyéről, majd megkerülte az asztalt, és nekitámaszkodott.

-Ezt ne tőlem kérdezd. Erről az ügyről épp annyit tudok, mint amennyit te. Szinte semmit.-mondta, majd közelebb lépett hozzám. Kétoldalt megtámaszkodott, és úgy nyomott a pultnak-Most lehet nekem egy kérdésem?-fel kellett néznem rá, magassága miatt. Szemeimbe bámult.

-Ne kímélj.-vettem egy mély levegőt, hisz már kezdtem elszokni attól, hogy ennyire közel volt hozzám.

-Mi ketten...velünk mi van?-láttam tekintetében a zavartságot, pont ezért gondolkodtam én is el.

Mi lenne kettőnkkel? Teljesen összezavarodtam. Fogalmam sincs, hogy mit kellene tennünk. Én...én szeretnék vele lenni, de az, hogy tudom, akármikor hazudhat nekem...megrémisztett, nem is kicsit. Csak szerettem volna vele boldog lenni...ám ebben a helyzetben ez nagyon távolinak tűnt. Távolinak, hisz fogalmam sem volt, hogy mi lesz ezután. Hogy mi fog velünk még történni. Ugyan akkor ott volt az is, hogyha nem megyek bele, akkor lehet még rosszabb lesz a helyzet, hisz nem csak a magam oldalát kellett néznem.

-Nem tudom Harry, össze vagyok zavarodva.-pillantottam a padlóra.

-Tudom, én is, ezért akartam tudni, hogy...hogy mi van a te szemszögedből.-nehezen beszélt, lassan, és néha kivehetetlenül.

-Időre van szükségem.-nyeltem nagyot-Mindkettőnknek. Nem csak nekem kell magamban tisztázni a dolgokat, hanem neked is.-próbáltam menteni a menthetőt. De mindhiába. Távolabb lépett tőlem, és összeszorította szemeit.

-P...persze. Ez érthető.-beszéde akadozott, hangja néha-néha megbicsaklott. Ahogy szemébe néztem, láttam eltűnni a csillogást. Íriszei fénytelenek és üresnek látszódtak. Szívem erőtlenül kezdett el dobogni, ahogy sietősen hagyta el a helyiséget.

Miért éreztem helyesnek a döntést és éreztem pocséknak az ötletet egyszerre? Utána akartam menni, de...de rájöttem, hogy felesleges lenne. Már döntöttem, még ha rosszul is, de már nem fordíthatom vissza azt, ami már egyszer megtörtént. És egy kérdés motoszkált fejemben, amit nem tudtam elhessegetni onnét.

Az álom kezd valóra válni?...