Chica (H.S) •Befejezett•

24.

Ana Herrera~

-Szia Mona.-köszöntem könnyek közepette a mobilomba. Hallottam, ahogy házvezetőnőnk felsír, én pedig még jobban könnyezni kezdtem.

Nemrég értünk ide, Oroszországba, azon belül pedig Szocsiba. Gyönyörű hely, mert tényleg az, de képtelen vagyok arra gondolni, hogy életem nagy részét itt kellene töltenem, ismeretlen emberekkel, akik ismeretlen nyelvet használnak. A szívem pedig visszahúz Buenos Airesbe. Sőt...néha még Londonba is.

A repülőutunk furcsán telt. De tényleg. Az, hogy Harryvel rosszban vagyunk, nagyon megnehezíti az itt létemet. Sőt...talán még meg is pecsételi. De persze...nem tudnék vele úgy együtt lenni (akármilyen formában) hogy tudom, hogy hazudott nekem, nem is kevés dologban. A szívem szétszakadni készült, mikor megláttam a szemében a fájdalmat amit én okoztam neki, de talán jobb is lesz mindkettőnk számára, ha nem kerülünk közelebbi kapcsolatba az ismerősöknél. Fájó kimondanom, de...

...rettenetesen hiányzik.

A gond, pedig az, hogy semmit nem tudok ez ellen tenni. Képtelen vagyok meghallgatni a magyarázatát, hisz magamat ismerve, még abban is a hibát keresném, és azt, hogy hol tudott volna hazudni nekem. Talán...tényleg kár volt eljönnöm otthonról. Most, hogy lassan két hete távol vagyok rájöttem, hogy nem kellett volna otthagynom mindent és se szó se beszéd eljönni.

-Kincsem.-sírt. Egy kósza sós cseppet letörölve arcomról keltem fel az ágyból, és sétálgatni kezdtem a szobában.

Anton egyik (a lakásához közeli) házban voltunk elszállásolva. Itt voltak a srácok, Harry és én. Ha jól hallottam, Gemma is nemsokára érkezik. De kérdem én...ez nem feltűnő egy kicsit? Mármint az, hogy egyszerre mindegyikünk eltűnik Robin mellől. Mert ha rájön, hogy miért is mentünk el, vagy, hogy hova tűntünk, sokkal nagyobb kárunk is lehet, mint az képzeltük volna, ebben biztos vagyok.

-Sajnálom, hogy eddig nem hívtalak...de...minden összejött.-kerestem a szavakat. Nekidőltem egy szekrénynek ami a szobában helyezkedett el, és bámultam a félhomályba.

-De jól vagy?-hallottam hangján az aggódást, és azt, hogy tényleg érdekli mi van velem. Jó volt végre tudni, hogy valakit valóban érdeklek, és nem csak azért kérdezte meg, mert muszájnak érezte.

-I...igen.-válaszoltam bizonytalanul, és ez cseppet sem tetszett. Szerettem volna magabiztos lenni, megmutatni, hogy erősebb vagyok mint akárki gondolja...de, hogy hogyan tehetném meg...arról még halvány lila gőzöm sem volt.

-Drágám, tudod, hogy nekem mindent elmondhatsz.-szól hozzám egy kevés idő után, míg csendben voltam.

-Igen Mona. De kérdezhetek valamit?-tereltem rögtön a témát, hisz nem szerettem volna elmondani neki, hogy valószínűleg olyan emberekre bízott rá, akik nem akarnak nekem segíteni...sőt.

-Hallgatlak Mi Mija /lányom/.-mondta. Mély levegőt véve, ellöktem magam a szekrénytől, és az ablakhoz sétáltam miközben feltettem neki a kérdésem.

-Apa, hogy van?-néztem ki a gyönyörű tájra ami elém tárult. Szívem ezerrel dobogott mellkasomban, ahogy arra gondoltam, valami bajt csinált. Attól tartottam, hogy nem csak megharagudott rám, de meg is utált. Féltem ettől az érzéstől, és attól, hogy talán igaz amit feltételezek.

-Furcsán.-válaszolta röviden. Egy nagyot sóhajtott, majd magyarázni kezdett-Megváltozott Ana. Teljesen. A hangulat ingadozásai megrémítenek, és az, hogy tudja kivel mentél el, még jobban befolyásolja ezt. Félek attól, hogy talán nagyobb sebet ejtett benne az, hogy tudja bajban vagy, mint az, hogy nem vagy mellette. Kérlek Ana, hívd fel, és mond el neki, hogy jól vagy. Nagy szüksége lenne rád.-szinte már hallottam a könyörgést hangjában, de nem tehettem meg azt amit kért. Könnyeim ismét folyni kezdtek, és hagytam, hogy lecsöppenjenek arcomról.

-Nekem is nagy szükségem lenne rátok. De...de ha felhívnám akkor kérdezősködni kezdene, én pedig...képtelen lennék neki válaszolni. Rengeteg dolog kavarog a fejemben Mona...és ez sem könnyíti meg a dolgom.-túrtam bele hosszú, barna hajamba.

-Mi történik arra Ana?-kérdezte, én pedig felhorkantam.

-Én sem tudom Mona...én sem.-suttogtam az utolsó két szót.

Képtelen voltam bevallani neki azt, hogy Harry hazudott, vagy akár azt, hogy valami ki fog törni, amiről még semmit sem tudok szinte. Nem mertem elmondani neki azt, hogy olyan érzéseim vannak, amiket még sosem éreztem. Azt, hogy olyan gondolataim vannak, amiket még sosem tapasztaltam. És azt, hogy ismét egy cél hajt.

Az, hogy túléljem.

-Sajnálom, de le kell tennem.-szipogtam.

-Tudom.-válaszolt Mona-Szervusz Kincsem.-búcsúzott.

-Szia Mona.-bontottam a vonalat.

Még egy darabig bámultam a fekete képernyőt, majd mélyet sóhajtottam. Talán jobb is, hogy nem mondtam neki el semmit. Ha rájött volna a dolgokra, azonnal meg akarta volna tudni azt, hogy hol vagyok, és el akart volna hurcolni innét. De...de ha ez valóban miattam tőrt ki, ahogy Anton mondta, akkor nem hagyhatom ott Őket, hiába okoztak fájdalmat.

Megfordultam, ám egy barna szempárba ütköztem.

-Nem akartalak megzavarni, sajnálom, de szerettem volna szólni, hogy örömmel várunk lent.-mosolygott rám Anton. A közvetlensége, és a kedvessége megrémisztett, hisz Ő egy bérgyilkos maffia feje. De...nem tudtam eltekinteni afelett sem, hogy vigyáznak rám, és hogy tényleg próbál közeledni, és próbálja megbékéltetni magát velem.

Bólintottam.

-Köszönöm.-pillantottam rá, de képtelen voltam mosolyogni, ezért inkább megpróbáltam elmenni mellette. Megfogta a karom.

-Csak szeretném ha tudnád, hogy nem akarunk bántani, és ha itt lesz az ideje mindenbe beavatunk majd. De még egyikünk sem érzi azt, hogy ennek itt lenne már az ideje.-magyarázkodott. Bólintottam.

Válasz nélkül léptem el mellette, és sétáltam le a lépcsőn. Ahogy a nappaliba értem, minden szem rám szegeződött ám mikor körülnéztem egy ismerős női alakot véltem felfedezni Harry mellett. Elmosolyodtam. Gemma elindult felém és egy szoros ölelésbe vont. Lehunytam szemeim, beszívtam édes illatát. Örültem hogy itt volt és, hogy végre más női egyed is volt mellettem. Rettentő volt pasik közt élni egészen eddig.

-Örülök, hogy megint látlak.-mosolygott rám, miután eltolt magától, én pedig viszonoztam neki hisz nem akartam megszólalni, mert tudtam, akkor olyanok hagynák el a szám amiket nem akartam volna kimondani.

-Igen, én is örülök.-szólalt meg a hátunk mögül egy olyan hang, amit nem akartam hallani életem végéig. Szívem ütemtelenül és gyengén kezdett el dobogni. Mi a francot keres itt? Ő akkor nem Robin segédje? Azért jött, hogy megint bántson? Vagy...vagy mi a francot keres itt?

Szemem sarkából láttam ahogy Harry felpattan, és kihúzza magát. Akármennyire is rosszban voltunk, akkor is hozzá akartam bújni, hisz féltem. Igen, bevallom, féltem Zanytől. A gond pedig nem az volt, hogy simán előttem állt, hanem az, hogy mosolygott rám. Furcsa módon, ettől jobban megijedtem, mint attól, ha futott volna felém, hisz tudtam, ennek nem lesz jó vége, hogy egy házban fog velünk tartózkodni. Mert...mert biztos voltam benne, hogy itt marad, sőt, talán még abban is, hogy nem a semmiért jött el Londonból.

Harryre kaptam a tekintetem. Egy ideig egymás szemébe bámultunk, de aztán lehajtottam a fejem.

Hogyan mondtam volna el neki, hogy félek? Hogyan mondtam volna el neki, hogy rettegek? Azt, hogy attól tartok végleg szét megyünk? Azt, hogy oda akarok hozzá menni? Azt, hogy szeretnék a közelében maradni? Vagy, hogyan kértem volna meg rá, hogy öleljen szorosan, és soha ne engedjen el?

Igen...sehogy, hisz a kettőnk közötti konfliktus nem engedné meg ezt, akármennyire is akarnánk...

Kérlek komizz!