Chica (H.S) •Befejezett•

27.

Ana Herrera~

Csendben sétáltam le az emeletről, és indultam a nappali felé. Beszélgetés zaja ütötte meg a fülem, amiből arra következtettem, hogy visszatértek a srácok.

Már két órája történt köztünk az a bizonyos beszélgetés. Azóta sem beszéltünk. Harry is bevonult a saját szobájába és én is. De képtelen lettem volna nem a szavaira, és a meggyötört arcára gondolni. Ahogy csak tudtam, megpróbáltam elterelni a figyelmem. Ismét írtam. Muszáj volt kiengednem az a rengeteg felgyülemlett érzelmet ami bennem tombolt, és az, hogy gépelve kiadtam magamból a történteket, nagyban megkönnyítette a lelkem. Persze...ez nem volt annyira hatásos, mintha egy embernek mondtam volna el, de épp elég volt ahhoz, hogy egy kicsit megnyugodjak.

Ám még mindig instabil voltam érzelmileg. A gondolataim megállás nélkül kavarogtak, és egyre furcsább és furcsább ötletek jutottak eszembe arról, hogy Aaron miért nem mondta el, hogy nem az apám. És vajon...Mona tudta ezt?

Amint beléptem a nappaliba, mindenki elhallgatott és nagy szemekkel bámultak rám. Oh...szóval rólam volt szó? Mintha észre sem vettem volna, úgy indultam a könyvespolc felé, hogy levegyek onnét egy jó olvasmányt, és azzal üssem el az időmet. Liam a polcnak támaszkodott, de mikor látta, hogy arra mentem, ellökte magát onnét, és inkább leült annak a kanapénak a karfájára, amiben Niall ült. Zaynt sehol sem láttam, és ez felettébb meglepett. Hol van?

-Segíthetek Ana?-pattant fel a helyéről Anton, és felém sétálva levett egy könyvet, majd felém nyújtotta-Nagyon jó olvasmány, érdemes belenézned.-mosolygott rám, de hangja miatt, úgy éreztem magam, mint egy hat éves. Miért viselkedik velem úgy mindenki, mintha egy csecsemő lennék?

Elvettem tőle a könyvet, és lehajtottam a fejem.

-Köszönöm.-mondtam, és belelapoztam a kezemben lévő, bőr kötésű könyvbe. Ő visszaült a helyére, én pedig visszaindultam volna a szobámba, mikor meghallottam a házvezetőnő hangját.

-Cómo puedo crear algo para usted? /Készíthetek valamit Önnek?/-szólalt meg, és halványan rám mosolygott. Tudtam, hogy csak jót szeretett volna tenni, de kezdett betelni nálam a pohár. Miért viselkednek úgy, mintha egy kisgyerek lennék? Nem vagyok! Elegem volt már az egész zűrzavarból, abból, hogy sosincs egy olyan nap, mikor azt érzem minden rendben van. Mert abban a pillanatban, igenis úgy éreztem, hogy a szakadék szélé állok, minden értelemben.

-Miért viselkedik mindenki úgy, mintha fogyatékos lennék?-tártam szét karjaim-Attól, hogy még így alakult, nem kell úgy csinálni, mintha minden jó lenne! Megértettem a dolgok súlyát, és azt, hogy mi van körülöttem! Ne próbálkozzatok megvalósítani ennek az ellenkezőjét!-igen, felemeltem a hangom, de jól esett kiadni magamból ezeket. Jól esett, hisz...olyan dolgokat mondtam el nekik, amit eddig még senkinek sem.

-Ana, kérlek nyugodj meg!-hallottam meg Anton hangját. Dühösen kaptam rá a tekintetem.

-Te nekem ne mond meg mit tehetek és mit nem!-szűkítettem össze a szemeimet- Mit hallgatsz még el?-kérdeztem Tőle- Még a végén kiderül, hogy Niall a bátyám.-horkantottam fel, közben pedig mutogattam, mint egy őrült- Bár, ki tudja... Attól már minden kitelne...-értettem itt Robinra. Az utolsó két mondatomat jobbnak láttam magam elé suttogni, hisz nem akartam még nagyobb bajba sodorni magam.

-Ez nem úgy volt, ahogy hiszed...-kezdte de félbeszakítottam.

-Ne! Hadd maradjak tudatlanságban! Úgy sokkal jobb lesz mindenkinek!-mondtam, és nyitottam számat, hogy ismét mondjak valamit, de akkor egy olyan személy szólt közbe, akit nem gondoltam volna.