Chica (H.S) •Befejezett•

2. évad: 3. rész

Ana Herrera~

-Chica?-hangja négy év elteltével is képes volt idegességet hozni belém, amellett, hogy lélegzetem szapora lett, szívem hevesebben kezdett el dobogni mint akármelyik pillanatban ebben a jó pár évben. Hihetetlen, mekkora hatással volt rám már a hangja is.

Vállam felett hátranéztem, hátha nem Ő az, azonban mikor megpillantottam magas termetét és vékony alkatát, olyan gyorsan fordultam felé, hogy azt hittem, el fogok esni. És ott állt előttem Ő. Négy év elteltével is hasonlóan nézett ki, de haja rövidebb volt, arca sápadtabb, szemei alatt pedig sötét karikák éktelenkedtek. És mintha pár centit nőtt is volna, bár ebben nem voltam teljesen biztos, hisz nagyon régen láttam. Pontosabban négy éve.

Ajkaim elváltak egymástól, úgy néztem fel rá. Annyira más volt, mégis...annyira ismerős. Fogalmam sincs mit éreztem hirtelen. Honvágyam lett, mégis otthon éreztem magam. Ahogy előttem állt, zsebre tett kezekkel, és fürkészően nézett, képes lettem volna a karjaiba omlani. Azonban türtőztetnem kellett magam. Eszembe jutottak az átsírt éjszakák, és Darcy. Vajon mit szólt volna ha elmondtam volna neki, hogy van egy lánya? Örült volna? Vagy dühös lett volna? Azt hiszem már sosem tudom meg.

-Tudtam, hogy te vagy az.-mosolyodott el, s megláttam tekintetében a remény apró csillanását.

Közelebb lépett, és hamarosan orrunk összeért. Ahelyett, hogy hagytam volna neki, hogy megcsókoljon, elfordítottam fejem. Akármennyire is esedeztem ajkaiért, nem szabadott megtennem. Nemcsak mert megcsaltam volna Chris-t, de emlékeztettem magam arra a négy évre ami eltelt. Szenvedtem, mert nem volt mellettem, és szenvedtem, mert ennyire szerettem.

-Nem tehetem meg.-suttogtam, Ő pedig hátrébb lépett. Gyönyörű, smaragdzöld íriszei kitágultak, és csak bámult rám.

-Továbbléptél, igaz?-hangja elhaló volt, rekedtesebb és lassabb mint általában.

Válasz nélkül indultam volna az autóm másik felére, hogy elmeneküljek tőle. Attól akit szerettem.

-Mondj már valami!-kapta el karom, és visszafordított.

-Igen, tovább léptem. Családom van Harry.-mondtam neki.

Elszántnak láthatott, keménynek mint egy szikla, belül azonban összetörtem reakcióját látva. Karja esetlenül esett teste mellé, szeméből pedig eltűnt minden csillogás. Arcmimikája eltorzult a fájdalomtól, szemében pedig egy olyan érzelmet láttam, amit eddig sosem. Az elveszettséget. És valóban annak tűnt. Elveszettnek, és kitoloncoltnak. Mintha nem is a régi önmaga lett volna. Megváltozott.

-Nem mondasz semmit?-hangom szimpla suttogás volt.

-Nem azért jöttem, hogy szétszakítsak egy családot.

Ha eddig azt hittem teljesen elveszett, hangjától még nagyobb bűntudatom támadt. Mély akusztikája inkább búgásnak hallatszott, mintsem egy ember beszédének. Szólásra nyitotta ajkait, de pár másodperc múlva becsukta, sőt, még össze is szorította száját. Lesütötte szemeit, és megrázta fejét. Pár lépést tett hátra, majd megfordult, és rohamos léptekkel ment el mellőlem. Egészen addig néztem utána, míg alakja egy apró fekete pacává nem zsugorodott ahogy távolodott.

Kinyitottam autóm ajtaját, bepattantam, és bámultam magam elé. Tényleg találkoztam vele? Vagy csak képzeltem? Érintése valóságos volt, biztosan előttem állt. Mégis, ez a találkozás cseppet sem volt olyan mint az álmaimban. Sokkal rosszabbul sült el, mint ahogyan azt elképzeltem.

Fájdalmamban tenyerem ajkaim elé emeltem, véletlenül se adjak ki hangot. Szemeimből megállíthatatlanul folytak a könnyek, ezért képtelen voltam elindulni az autóval. Perceken, vagy lehet, hogy órákon át ültem ott zokogva...