Chica (H.S) •Befejezett•

30.

Harry Styles~

Az éjszaka közepén, arra riadtam fel, hogy Chica a nevemet kiáltozta. Azonnal felültem, és megpróbáltam felébreszteni a mellettem lévőt. Láttam, ahogy álmában sírt, és ahogy kinyitotta a szemeit, láttam benne a félelmet. A szívem szakadt meg érte, s ahogy arra gondoltam, hogy félelem kiválthatója én is lehettem, szörnyű érzés kerített hatalmába. Átöleltem törékeny testét, s ölembe emeltem. Légzése szapora volt, és könnyek szaporán folytak le szeméből. Még következtetni sem mertem, hogy mit álmodhatott.

-Sss...itt vagyok, nem kell félned Chica. Itt vagyok.-öleltem szorosan testét, és megpróbáltam megnyugtatni Őt. Szívverése erős volt, és gyors. Amennyire csak tudott, kapaszkodott belém. Fejét vállamba fúrta, s hagyta, hogy folyjanak könnyei. Kezem fel-le mozgott hátán, nyugtatásképp-Semmi baj.-suttogtam neki.

Hamarosan ajtónyitódásra lettünk figyelmesek. Ahogy odakaptam fejem, észrevettem Anton, ahogy értetlen tekintettel méreget minket. Amint Chica is felnézett, s meglátta könnyáztatta arcát, szinte azonnal tudatosult benne, hogy nem én bántottam Chicat, s ezért kiáltotta a nevem.

Az ölemben ülő, megtörölte szemét, s lesütötte azt. Lassan visszaengedtem az ágyra, és nagyon reméltem, hogy Anton nem vette észre, hogy a másik oldalon lévő takaró és párna, is használt volt. Betakartam, s nyomtam a homlokára egy puszit. Ezt csak szabadott nem? Mármint, nem csókoltam meg Anton előtt...az teljesen más lett volna. Szemében az ijedség apró lángját láttam, de odasuttogtam neki, hogy hamarosan visszajövök. Nem mintha ezzel megnyugtattam volna, de óvatosan, és alig észrevehetően bólintott egyet.

Felkeltem az ágyról, és Anton felé mentem. Ő hátra lépett, így én is kitudtam menni a szobából. Nem volt szívem otthagyni Chicat egyedül, de meg kellett tennem, ha azt akartam, hogy Anton ne fogjon gyanút. Bár...a hülye nézett volna át azokon a dolgokon, amik kettőnk közt történtek, még akkor is, ha csak külső szemmel látta valaki.

-Minden rendben van?-kérdezte az előttem álló, mikor becsuktam az ajtót. Felnéztem rá, és bólintottam egyet.

-Rosszat álmodott. De már minden oké.-próbáltam minél hihetőbben előadni, de eléggé ismert ahhoz, hogy lássa rajtam, Chica még nincs jól.

Összefonta szemöldökét, de nem szólt semmit. A szobám felé sétáltam, és reméltem, hogy nyitva találom az ajtót. Szerencsére be tudtam lépni, de mielőtt teljesen átléptem volna a küszöböt, Anton megfogta a karom.

-Nem akarom, hogy bármi közöd is legyen Ana-hoz. Sem így, sem úgy.-mondta. A düh, apró lángra gyulladt bennem, és de minden erőmmel próbáltam ezt eloltani, ám nem nagyon sikerült. Kitéptem kezem szorításából, és be akartam zárni az ajtót előtte, de megállította a kezével-Komolyan beszéltem Harry!-szorította össze állkapcsát. Fújtam egyet, és kitártam az ajtót.

-Miért zavar ez ennyire téged?-vontam össze szemöldököm, és keményen néztem az "apámra"-Miért zavarna, hogy ha boldog akarnék lenni? Miben zavar téged, hogy a hőn szeretett fiadat boldognak lásd?-egyre dühösebb voltam. Fel sem tudtam fogni, hogy miért akar minket távol tartani egymástól. Egyszerűen csak Chica mellett akartam lenni. Miért akkora baj ez?!

-Megelégszel azzal, ha azt mondom, nem akarom, hogy sérüljetek?-rántott vállat. Mélyet lélegeztem.

-Nem. Ez egy érthetetlen kifogás. A Bárgyilkos Maffia feje vagy, nem hinném, hogy pont ez érdekelne téged.-ingattam meg fejem, s még mindig megfeszülve álltam Anton előtt.

-A lényeg, hogy maradj távol Ana-tól.-mondta, majd elindult a szobája felé. Ekkor telt be az a bizonyos pohár.

-Ne parancsolgass nekem, nem vagyok az egyik alkalmazottad!-szóltam utána. Megrántotta a vállát, miközben legyintett egyet.

-Még nem.-fordult vissza, majd belépett a hálójába. Én is beléptem a sajátomba, majd egy nagyot vágtam a falba. A düh csak úgy keringett bennem, és nem tudtam, hogyan is győzhetném le ezt. Vissza nem mehettem ennyire hamar Chica-hoz, is tudtam, hogy Anton azt várja mikor térek vissza.

Leültem a földre, s mink két kezemmel hajamba markoltam. Ismét kezd szétesni minden, amit felépítettem magam körül. Mi ütött Antonba? Elméletileg támogatnia kellene nem? Vagy legalább óvva intenie, nem pedig megparancsolnia, hogy maradjak távol Chica-tól. Biztos vagyok benne, hogy tudja, mi van köztünk, vagy legalábbis, sejt valamit. Féltettem a kapcsolatom, féltettem mindenkitől, aki veszélyeztetni akarta, vagy tudta.

Vagy fél órát várhattam, míg ismét kinyitottam az ajtót. Csendes léptekkel közeledtem Chica szobájához. Mikor benyitottam volna, lépteket hallottam magam mögül. Összerezzentem, és dühösen fordultam meg. Ám nem az állt előttem, akit gondoltam. Hanem az a három balfasz, akiket már évek óta a legjobb barátomnak tudhattam. Összeszűkített szemekkel néztem Louis-ra, Niall-re, és Liam-ra.

-Jól van?-kérdezte meg Liam. A többiek bólogatni kezdtek, miszerint Ők is hasonlót akartak kérdezni.

-Igen...vagy is, remélem.-mondtam. Louis mellém lépett, kezét a vállamra tette, és elmosolyodott.

-Vigyázz rá.-mosolygott. Hálás pillantást küldtem felé, és a mögötte lévőkre néztem. Szinte egyszerre bólintottak, és vigyorodtak el.

-Köszönöm.-mondtam. Tudtam, hogy Louis beavatta Őket, és, hogy semmiképp nem mondanák el senkinek. Bíztam bennük, és képes lettem volna akár az életemet is a kezükbe adni. Megbízhatóak voltak, és mikor egy ilyen, kényes ügyről volt szó, akkor sem tétováztam megbízni bennük.

Lassan léptem be a szobába. Ahogy az ágyra pillantottam, észrevettem, ahogy Chica az ágyon ült, és tenyeréből nézett fel rám. Szemei könnyesek voltak, és vörösek, a sok sírástól. Szó nélkül léptem közelebb hozzá, majd bújtam be mellé, és öleltem át. Pityeregve borult karjaimba, és hagyta, hogy egy puszit adjak hajára.

El sem mertem képzelni, mit álmodhatott, de reméltem, hogy közelségem megnyugtatja Őt. Hisz, volt már hasonló dolgunk együtt, és akkor is sikerült megnyugodnia. De sehogy sem mertem elmondani neki azt, hogy Anton megparancsolta nekem, hogy maradjak távol Tőle. Féltem attól, hogy elveszítem. Valahogy, de sikerül elszalasztanom az alkalmat, hogy mellettem legyen, amíg lehet. Mikor erre gondoltam, a gyomrom görcsbe rándult, szívem pedig mintha összefacsarodott volna, bár tudtam, hogy ez lehetetlen volt.

Minden esetre, reménykedtem a legjobbakban, akármennyire is kilátástalan volt a helyzet számunkra...