Chica (H.S) •Befejezett•

35.

Ana Herrera~

Nem választhatjuk meg a szüleinket, a testvéreinket, sőt, semmilyen rokonunkat sem. Néha ez szerencse, néha pedig kész szenvedés. Párszor elgondolkodtam már azon, hogy mi lenne, ha valóban Aaron lenne az apám. Furcsa, de még mindig úgy érzem, mintha a vér szerinti lánya lennék. De úgy, hogy Robin is bejött a képbe, már fogalmam sincs, hova tartozom. Hogy kihez, az más tészta. Nem tekintem magam tárgynak, hogy kihez, tartozom. De egy valamiben biztos vagyok. Harry erősít engem, még akkor is, ha Ő ennek ellent akarna mondani. Ott volt velem, mikor tényleg szükségem volt rá, s talán ez a kis dolog is szerepet játszott abban, hogy kezdek hozzá egyre jobban kötődni. Ám, a dolgok megfordultak körülöttünk. És abban a koszos raktárépületben találtuk magunkat...

***

Hirtelen rántott fel valaki a földről, s az előttem álló szemeimbe akart nézni, ezért keményen megfogta arcom. Belenéztem Robin szemeibe, s kirázott az undorodás apró hidege. Elkaptam fejem, s láttam, ahogy Ő megingatta sajátját.

Ahogy felnéztem megpillantottam a Niallt, Liamat, Louist, Antont és Harryt, mindannyian le voltak kötözve. Ám a maffia többi tagját sehol sem láttam. Ahogy jobban körülnéztem, észrevettem azt a helyet, ahol hónapokig voltam. Azt, ahova Penge hozott, s ahonnét meg tudtam szökni. Még mindig érzem azoknak a dolgoknak az érintését melyekkel kínoztak. S talán az egészben az a legrosszabb, hogy ez mind az apám műve.

-Tudod, már régóta várok erre a pillanatra.-kezdett el beszélni, miközben megforgatta kezében pisztolyát. Nagyot nyeltem-Talán azóta mióta elszöktél innét.-folytatta.

Hallottam ahogy Harry élesen szívta be a levegőt, s összekötözött kezével bajlódott, úgy ahogy a többiek is, de semmire nem mentek, hisz a kötél túl erősnek bizonyult.

-Ó! Szóval nem meséltél nekik a kis kalandunkról?-fordult vissza, mikor észrevette Harry reakcióját.

Éreztem, ahogy ajkaim elkezdtek remegni, s emlékek sokasága öntötte el gondolataimat. Ám ezek cseppet sem voltak jó gondolatok. Chh...hogyan lehettek volna azok? Megkínzott! Nem egyszer! És Ő nagyon jól tudta, hogy a lánya vagyok! Tudta, mégis olyan dolgokat művelt velem, amit egy apának sosem szabadna a lányával!

-Ha megengeded én ejtenék egypár szót.-pillantott rám. Ajkaim elváltak, s tátogni kezdtem, mint valami hal. Bevallom, rettenetesen megijedtem, hogy képes lenne kitálalni nekik. Én nem voltam még kész rá! Még a saját emlékeimtől is féltem, nemhogy attól, hogy újra átéljem az egészet!

-Azt hiszem, egy borús, keddi napon történt. Jól tudom, Harry?-pillantott barátomra, aki állkapcsait összeszorítva, szinte már őrülten tekintett rá. Igen, talán meg is őrült a benne tomboló dühtől.

Szemem sarkából láttam, ahogy Niall és Liam értetlenül összenéznek, s ketten tekintenek Louisra, majd Ők Antonra. Fogalmuk sem volt arról, hogy mit tudott Harry, vagy arról, hogy min ment keresztül ezek miatt. Hiába hitték azt, hogy ismerik, rá kellett jönniük, hogy Harry nem olyan, mint amilyennek hitték. Cseppet sem olyan.

-Annyi minden történt azokban a hónapokban.-gondolkodott el-Hol is kezdjem...-vakarta meg állát, majd hirtelen elmosolyodott-Emlékszel mikor...?-nem hagytam, hogy befejezze.

-Ne!-mellkasom gyorsan emelkedett fel s le. Tekintetem fátyolos volt, hisz pontosan tudtam mi jutott eszébe. Harryvel ellentétben, én nem a dühtől remegtem, sokkal inkább a félelemtől. A félelemtől, s a szégyentől-Kérlek, ne!

-Mit ne Ana? Ne mondjam el nekik az igazat?-tárta szét karait-Ne mondjam el nekik, hogy milyen gyáva is vagy? Hogy mennyi mindent megtettél nekünk, csak egy kis motiváció kellett hozzá? -üvöltötte. Fejemet lehajtottam, s úgy próbáltam elviselni a szégyent melyet akkor éreztem. Jobb hasonlatot nem tudnék mondani az érzelmeimre, csak azt, hogy el akartam süllyedni.

-Hagyd Őt békén!-hallottam meg egy dühös, mély rekedtes hangot-Nem ártott neked semmit, ellentétben velem! Gyerünk, éld ki rajtam a dühöt amit érzel, úgy ahogy régen is tetted! De hagyd Őt békén!-kiáltotta. Szívem az ezerszeresével kezdett dobogni, ahogy rájöttem ezt mind miattam csinálja. De mit értett azon, hogy régen? B...bántotta Őt?

Robin Harry felé kapta a fejét, s összeszűkített szemekkel meredt Rá. Szinte hallottam, ahogy forogtak a vaskereket. Hirtelen szélesen elmosolyodott.

-Bármire képes lennél érte igaz?-tette fel a kérdést, ami önmagában cseppet sem tűnt gúnyosnak, ám Ő mégis képes volt azzá tenni.

Erősen rázni kezdtem fejem, miszerint ne tegye, de hajthatatlan volt. Egy pillanatra szemeimbe nézett, majd bólintott egyet Robinnak. Ő azonban felhorkant.

-Hozzátok be Őket!-kiáltott az öröknek, akik most azonban az ajtóban állva figyelték a jelentet. Gyorsan kapcsoltak, s elrohantak, majd néhány perc múlva két személlyel tértek vissza. És abban a pillanatban nem akartam hinni a szemeimnek.

-Istenem...-leheltem, hisz többre nem futotta tőlem abban a pillanatban. Mona-t s Aaron-t rángatták be a nagy vasajtón. Ajkaim elváltak egymástól, megdöbbentem (a mai nap már sokadjára).

Hogy kerülnek Ők ide? Mióta vannak itt? Jól vannak? Bántotta Őket?

Kérdések sokasága jutott eszembe, s abban a pillanatban, mikor levették a ruhadarabot mellyel be volt kötve a szemük, hogy semmit se lássanak, meg is válaszoltam Őket. Biztos voltam benne, hogy nem most hozták ide Őket, hisz mindkettejükön szakadt volt a ruha, hajuk kócos és ápolatlan volt, úgy ahogy bőrük pedig szinte fekete volt a kosztól ami rájuk tapadt.

Aaront Harry mellé térdeltették, Mona-t pedig mellém. Fogalmam sem volt, hogy mit fontolgathatott Robin a fejében, de már akkor sem tetszett. Pisztolyát, melyet kezében tartott nézegetni kezdte, majd élesítette. Harryék felé fordult, majd intett a mögöttem álló férfinek, hogy vigyen oda engem is. Fejemben gyorsan jelentek meg a tervek, melyek által kiszabadulhatnánk, de egyik sem tűnt jónak, hisz Robin mellé állítottak nem pedig Harryék mellé.

Robin az élesített fegyvert Harry felé fogta. Szemeim kitágultak, de Ő lehajtotta fejét, s várta mikor éri a lövés.

-Tudod, nem csak Ő akart segíteni rajtad, hanem Aaron is.-ingatta meg fejét rosszallóan-Ezért választanod kell. Ki haljon meg érted, s ki maradjon melletted.-mikor meghallottam a választás szót, agyam kikapcsolt.

Nem, nem, nem...e...ez nem történhet meg, nem most, nem velem! Azt a két embert tartotta sakkban, akik a legfontosabbak voltak nekem. És tudtam, innét már nincs visszaút, hiába bíztam a rendőrségben.

-Ketyeg az óra Ana! 3...2...-a fegyver még mindig Harry felén volt, bennem pedig tombolt az adrenalin-...1!-mielőtt kimondhatta volna, cselekedtem.

-Ne!-Harry elé ugrottam, s vártam, hogy mikor ér engem a golyó, ám az nem történt meg. Láttam, ahogy hirtelen elrántotta a fegyvert, s Aaront érte a halálos lövés...