Chica (H.S) •Befejezett•

28.

Ana Herrera~

-Jobban vagy?-hallottam meg Harry hangját. Még mindig a földön ültünk, és hallgattuk egymás lélegzetvételeit. A csók óta, egyikünk sem mondott semmit, ám mikor Harry megtörte a csendet, szívem ezerszeresével kezdett el dobogni mellkasomban.

-Igen.-válaszoltam, s vállába fúrtam fejem. Így élveztem, ahogy keze fel-le mozog hátamon. Mély levegőt vett, és beszélni kezdett.

-Ez...ez az egész, azért tört rád, mert megtudtál dolgokat?-kérdezte. Lassan bólintottam egyet, és felhúzott lábának dőltem, míg kezem mellkasán maradt, így piszkáltam keresztes nyakláncát.

-Igen...mondhatni.-beharaptam alsó ajkam- Miután hazatértem a raktárépületből, ahol fogva tartottak, a pánikrohamok rendszeresen rám törtek, néha napján többször is. Már megszoktam, hogy évente párszor előfordul.-rántottam vállat. Egyik keze lábamon pihent, míg a másik derekamnál.

-Ez akkor sem normális dolog.-ingatta meg fejét. Elnéztem, és közben bólintottam egyet.

-Tudom, de nem tehetek arról, hogy így reagál a szervezetem a...stresszhelyzetekre.-mondtam neki.

Furcsa volt, hisz ez volt az első alkalom, mikor a múltamról meséltem neki, mégsem láttam szemében megvetést. Ennek pedig kifejezetten örültem. Felálltam öléből, és összefontam magam előtt a kezeimet.

-Ami Zaynt illeti...-fordultam hátra. Még mindig itt ült, és engem nézett. Tekintete csodálattal volt tele, amit sehogy sem értettem.

-Fogalmam sincs, hogy miért van itt.-rántott vállat-Kérdezgettem a többieket, de csak annyit mondtak, hogy felszállt velük a gépre, mintha semmi sem történt volna. Attól tartok, hogy Robin egyik segédje, és elmondja neki a tartózkodási helyünket. Akkor pedig...lesz ne mulass.-horkantott fel. Robin neve hallatán, gyomrom görcsbe rándult, és elkapott egyfajta hányinger.

-Igen. Nekem is már megfordult a fejemben ez.-helyeseltem-És mi van, ha megtörténik?-néztem gyönyörű íriszeibe.

-Megöljük.-válaszolt szemrebbenés nélkül. Kezem remegni kezdett a szó hallatán, így jobban szorítottam magamhoz összefont kezeimet. Döbbenten néztem Harryre, aki pókerarccal bámult vissza rám. Lehuppantam a kanapé karfájára, és egyik kezemmel alsó ajkam kezdtem el piszkálni, miközben gondolkoztam.

Tényleg képesek lennénk megölni Őt? Elvégre, mégiscsak a csapatunk egyik tagja, nem mellesleg jó néhányuk barátja. Akármennyire is utáltam Őt, és féltem Tőle, attól még nem kívántam a halálát. Semmilyen formában sem.

-Mona és Aaron is tudta.-szólalt meg hirtelen az előttem ülő férfi. Felkaptam rá tekintetem, és értetlenül figyeltem Őt-Mindketten tudták, hogy Aaron nem az apád. Sőt, Ő még engem is ismert.Mikor találkoztunk a munka ügyben, felismert, pedig nagyon rég nem látott már. Megfenyegetett, ha bármit is elmondok neked, megöl.-sütötte le szemeit-Ám mindketten úgy szerettek téged, mintha tényleg lenne köztetek valamilyen rokonság.-pillantott ismét szemeimbe. Elmosolyodtam.

Igen, haragudhatnék rájuk, haragudtam is, de Ők semmiről sem tehetnek, elvégre, Ők voltak velem akkor is, mikor életem legsötétebb éveit éltem. Ők neveltek fel, s Ők vigyáztak rám. Semmiért nem ítélhetem el Őket. A legjobbat akarták nekem, és ezért inkább hálásnak kellene lennem Nekik.

-Köszönöm, hogy elmondtad.-töröltem le egy kósza könnycseppet, miközben rámosolyogtam. Először értetlenül figyelt, majd láttam a felismerést szemeiben, és Ő is halványan, de rám mosolygott.

Hirtelen villant be valami. Ahelyett, hogy itt üldögélnék Antontól kellene bocsánatot kérnem. Elvégre, semmiről sem tehetett, és egy hülye kitörés miatt hordtam le. Felpattantam helyemről, és a szobaajtóhoz mentem. Eközben Harry felállt helyéről, és megfogta karom.

-Mire készülsz?-kérdezte összehúzott szemöldökkel. Elhúztam a szám.

-Bocsánatot kell kérnem Antontól. Nem volt szép, ahogy viselkedtem vele.-ráztam meg egy kicsit fejem.

Harry egy nagy mosolyt küldött felém, majd közelebb hajolva egy csókra húzott. Átkaroltam nyakát, és hagytam, hogy kezeit levezesse derekamhoz. A falhoz nyomott, miközben ölébe emelt. Mielőtt belefeledkeztünk volna a dolgokba, megszakítottam a csókot. Harry morogva kapott utánam, de nem hagytam, hogy megcsókoljon.

-Mennem kell.-simítottam meg haját. Homlokát enyémnek döntötte, és úgy nézett szemembe.

-Nem várhat egy kicsit?-kérlelt, miközben fejét nyakhajlatomba fúrta, és orrával csikizni kezdte bőröm. Felkuncogtam.

-Nem. Nem szeretném, ha haragudna rám.-vallottam be. Harry ismét szemembe nézett, és bólintott.

-De egy kérdésre még van időd?-vizsgálta arcom. Helyeselve biccentettem-Köztünk most...most minden oké, igaz?-tette fel kérdését. Elmosolyodtam.

-Felőlem igen.-simítottam meg tökéletes arcát. Szemei felragyogtak.

-Felőlem is.-mosolygott mint egy kisgyerek. Hirtelen megfordult velem tengelye körül, miközben erősen szorított magához. Mikor letett a földre egy cuppanós puszit adott számra, és tovább mosolygott. Jó kedve rám is rám ragadt, és hasonlóan pillantottam vissza rá. Egyszerűen csak boldog voltam mellette.

Úgy éreztem akkor, hogy minden visszakerül a régi kerékvágásba. Hogy semmi nincs, amitől félnem kellene, míg Ő velem van. Boldog voltam, és ezt nem is lepleztem. Ám nem értettem egy érzelmet ami bennem kavargott. Megkönnyebbültem, hogy velem volt. Így már nem tűnt annyira ellenségesnek a világ. Így, már nem éreztem azt, hogy egyedül lettem volna, mint a kisujjam. Akárhogy is, de így akartam leélni az életem, boldogan...Vele...

Ám, még túl kellett esnem egy beszélgetésen. Egy beszélgetésen Antonnal. Bevallom, egy kicsit tartottam tőle, de aztán rájöttem, hogy semmi értelme sincs félnem. Sosem kellett eddig még tartanom Antontól. Most sem kell. Ugye?...