Chica (H.S) •Befejezett•

29.

Ana Herrera~

Csendesen lépkedtem le a lépcsőről, és Antont kerestem szememmel. Nemsokkal később, megpillantottam a nappaliban, Louis társaságában. Szégyenkezve léptem be, s hajtottam le fejem. Louisra néztem, és próbáltam a tudtára adni, hogy nem szeretném, ha hallaná a beszélgetésünket, de persze mintha a falnak szóltam volna.

-Louis, megtennéd, hogy magunkra hagysz?-kértem meg. Halványan elmosolyodott, s miközben kifelé ment, egy "sok szerencsét" szöveget tátogott nekem. Persze, ez rendkívül jól esett, hisz jó volt belegondolni, hogy nem csak Harry, de Ő, és a többiek is foglalkoznak velem, és egyikőjük sem neheztel rám semmiért...kivéve persze Zaynt, de az mellékes.

Lassan mentem oda a kanapéhoz, és ültem le rá. Még mindig lehajtott fejjel voltam, így hajam arcomba hullott, de nem mertem felemelni kezem, hogy eltűrjem onnét hajam. Az igazat megvallva, reménykedtem abban, hogy Anton nem neheztel rám, de attól még féltem, hogy maradt benne egy kicsi harag felém. Nagy levegőt vettem, és belekezdtem volna az értelmetlen hadarásomba, de mintha az előtte ülő férfi csak tudta volna, hogy ez a helyzet nem a kényelmesebb számomra, így Ő szólalt meg először.

-Semmi baj Ana.-mosolyodott el. Rá kaptam tekintetem. Nem gondoltam volna, hogy ezzel fog indítani, de megmelengette szívem.

-De, baj.-pillantottam el egy gyenge másodpercre-Elvégre te adtál a fejem fölé egy tetőt, te segítesz nekem a csapatoddal, sőt, még kedves is vagy velem. És sehogy sem érdemelted meg azt, ahogy beszéltem veled. Sajnálom.-hajtottam vissza fejem, és megráztam azt.

-Tényleg semmi baj.-hangja kedvességtől csengett, és ez pedig jó kedvel töltött el. Örültem annak, hogy ennyire megértő velem-Ana, kérlek ülj ide.-kérte, és odébb csúszott a kanapén. Felkaptam rá fejem, és értetlenül pillantottam rá-Ne félj, csak mondani szeretnék valamit.-halvány mosolyt küldött felém. Kis gondolkodás után, mellé csúsztam. Mikor látta, hogy ott vagyok, megfogta egyik kezem és a szemembe nézett.-Kérlek, maradj távol a fiamtól.-hangja esedező volt, én pedig fogalmam sem volt, hogy erre mit is mondhatnék.

Őszintén, ki tudott volna mondani rá valamit?

-Láttam, hogy közel kerültetek egymáshoz, és csak szeretném megelőzni az esetleges könnyeket. Te is tudod, hogy sem a fiamnak, sem pedig neked nem tenne jót, az ha szétesnétek, egy szakítás vagy rosszabb után.-ahogy hallgattam Őt, és végig a szemeibe néztem...elkapott egy kétes érzés.

Igaza volt, tudtam, hogy az volt, még is, a szívem Harry felé húzott, és fogalmam sem volt, hogy mit is tehettem volna. Ha szót fogadok Antonnak, és véglegesen szakítok Harryvel, akkor talán minden máshogy lenne. De...de én képtelen vagyok neki nemet mondani. Még csak most kaptam vissza, nem akartam ismét elveszíteni.

-Kérlek Ana.-szemeiben láttam az apai féltést, ez pedig...elbizonytalanított. Mindkét fél részéről. Ismét, úgy éreztem, döntés képtelen vagyok. Hogy megint rám nehezül egy olyan súly, amit hónapok múlva tudok csak ledobni a vállamról. És én nem akartam ezt. Nem akartam, hogy ez megtörténjen.

-Meglátom mit tehetek.-nem mertem a szemébe nézni, mikor kimondtam ezt. Képtelen lettem volna rá.

-Köszönöm.-hallottam a megkönnyebbülést hangján. Nagyot nyeltem közben, és felálltam a kanapéról.

Rá sem mertem pillantani, úgy indultam vissza az emeletre. Ám mikor a fordulóba értem, észrevettem Harryt, aki a legfelső fokon állt. Szemei értetlenek voltak, és ajkai egy kicsit elváltam egymástól. Mikor mellé értem, csak elmentem, és hátra sem néztem rá. Tudtam, hogy mindent hallott, és ez...pedig még nehezebbé tette a döntésemet. Ám mikor utánam jött, a szobába, még nehezebben néztem szemeibe. Leült az ágyra, és bámult rám. Kinyújtotta kezét, és maga felé invitált. Gondolkodás nélkül mentem közelebb hozzá, és ültem ölébe. Kezeit derekamra kulcsolta, mint valami láncot amik hozzá kötöttek.