Chica (H.S) •Befejezett•

2. évad: 1 rész

Ana Herrera~

Négy év, rettenetesen hosszú idő, főleg ha várakoznod kell. Bevallom, sosem gondoltam volna, hogy kibírom ezt. Hogy képes leszek elfeledni azt, hogy várok valakire, hogy egy idő után, nem fogom álomba sírni magam, hogy a gondolataim nem körülötte fognak járni. Hiányzott, rettenetesen. Rosszabb napokon pedig egy kicsit, még jobban belehaltam a hiányába. Hiányoltam az ölelését, a szavait, az illatát, a kedvességét...hiányzott a lénye, akit képtelen voltam elengedni. Csak hiányzott, váratlanul, végérvényesen mert még mindig szerettem és ez a folytonosság csak megerősítette bennem az érzelmet.

A bíróság után, mindannyian visszamentünk Harry lakásába. Senki nem szólalt meg az út alatt, senki sem nevetett, vagy bohóckodott, ahogy szokott. Csendben hagyták, hogy érlelődjön bennük, hogy elvesztették azt, aki pótolhatatlan volt. Az első pár órában semmi nem történt. Egyedül én pityeregtem fent a szobánkban, miközben minden emléket végigpörgettem magamban ami hozzánk volt kapcsolható. Ám miután lementem a földszintre, összeomlott az életem.

Mona egyik felén az én cuccaim másikon az ő bőröndjei voltak. Kérdőn pillantottam rá, azonban mikor megláttam Anton kezében a fegyvert, megdermedtem. Fogalmam sem volt, hogy mi történt abban a pillanatban, de aztán rá kellett jönnöm, hogy lelő minket, ha nem megyünk el. Körülnéztem a házban. Megláttam Niall, Liam és Louis kezében a pisztolyokat. Szintén ránk céloztak. Ha lehetséges, még nagyobb fájdalmat éreztem akkor. Tudtam, hogy el kellett mennünk, azonban a magyarázatra már nem emlékszem. Amilyen gyorsan csak lehetett, felszálltunk a legközelebbi Buenos-Airesbe tartó repülőre.

Teltek a napok, a hetek és a hónapok, én pedig már végképp úgy éreztem, hogy elvesztem. Szinte senki meg maradt. Éjszakánként sírva aludtam el, miközben arra gondoltam, hogy Harry velem volt, hogy átölelt, és a nyakam bőrére szuszogott. Ám a szörnyű napok után, mintha egy Isteni csoda szállt volna meg. Éreztem, hogy valami megváltozott bennem. Más lettem. A másság pedig nem csak belsőleg, de külsőleg is uralt. Terhes voltam, ez pedig hónapokig fel sem tűnt. Én pedig utáltam magam emiatt. Annak a férfinek a gyerekét hordtam a szívem alatt, aki börtönben ült. Elhatároztam, hogy titokban tartom mindenki elől. Egyedül Mona és az orvosom tudta, hogy babát vártam.

Boldog voltam. Éreztem, hogy nem voltam egyedül, hogy volt valaki, aki erősített, még akkor is, ha nem foghattam még a karjaimban a gyerekemet. Talán megrögzött voltam, de szinte éreztem, hogy tudja, csonka családba fog születni. Azonban a mosolygós külső alatt összetört voltam, mert féltem. Féltem, hogy egyedül kell Őt felnevelnem. Rettegtem, hogy egyszer meg fogja kérdezni, hogy hol van az apukája. Mit is felelhettem volna rá? Hogy börtönben van, mert mielőtt összekerültünk volna, bűnöző volt, egy maffia tag? Chh...nem akartam bemocskolni Harry nevét, így miután Darcy megszületett, csak jókat meséltem az apjáról.

Mikor már nagyobb lett, és megkérdezte, hogy hol van, hárítottam a kérdést, miközben belül összetörtem. Mona mellettem volt, így nem kellett félnem a teljes egyedülléttől, mégis hiányzott a férfi, a szerető apa és boldog társ jelenléte mellőlem.

Most, négy év elteltével, még mindig félve gondolok vissza a múltra. Arra, amin ketten keresztül mentünk. Rettegtem visszagondolni Aaronra, Robinra és Antonra. Dühös voltam, akárhányszor eszembe jutott Liam, Niall Louis vagy Zayn. Szomorú voltam, mikor felelevenítettem Harry és Gemma mosolygós arcát. Ám tudtam, hogy nem ragadhatok a múltban, muszáj volt továbblépnem az aprócska családommal.

Megfogattam, hogy új életet fogok kezdeni. Sikerült is, sőt nem gondolkodtam, éltem, minden jó volt, de jött egy nyári fuvallat, és ismét összeomlott körülöttem minden...