Chica (H.S) •Befejezett•

Epilógus

Ana Herrera~

-A bíróság, és az esküdtszék döntött. Harry Styles, önt bűnösnek nyilvánítjuk. Gyilkosságért, illegális anyagok fogyasztásáért és terjesztéséért, valamint a bűnszövetkezetben való részvételéért, négy év börtönbüntetésre ítéltük. A tárgyalást berekesztem!-a bíró jelzett, majd az emberek felálltak, s amilyen gyorsan csak lehetett, elhagyták a helyet.

Láttam, ahogy Harry kezére bilincset csúsztattak, majd abban vezették ki. Csak bámultam magam elé, és nem bírtam felfogni a helyzetet. Ismét elvesztettem valakit aki fontos volt nekem. Úgy éreztem a talaj kezdett kicsúszni a lábam alól, és nem bírtam megkapaszkodni.

Éreztem, ahogy Mona felsegített a padról, majd kivezetett a teremből, de képtelen voltam felmérni a helyzetem. Csak bámultam magam elé.

Minden múltbéli hibámért megfizettem abban a pillanatban. Úgy éreztem, Isten büntet amiatt a sok rossz miatt amit elkövettem abban a pár hónapban, míg fogvatartottak. Elvett tőlem mindenkit, akit valaha is szerettem, vagy az életem részei lehettek volna. Azt hiszem megérdemeltem. Igen...valóban megérdemeltem, mégsem bírtam elfogadni a tényt, hogy a férfit, aki szeretek négy évig nem fogok látni. Mert igen, abban a pillanatban arra is rájöttem mennyit jelentett nekem. Mindent. Ő jelentett nekem mindent, és én hagytam kicsúszni a kezeim közül. Hagytam, hogy ez megtörténjen. Talán ha...talán ha az elején nem így állok hozzá...nem egyezem bele, hogy eljövök Londonból...talán minden más lett volna.

De annyi "ha" és "talán" között az ember képtelen reálisan gondolkodni. A kényszer, hogy elbújjak egy sarokban és bőgjek, egyre nagyobb volt. Ám késztetést éreztem arra, hogy megkeressem Őt. Látnom kellett még egyszer...

Kitéptem magam Mona gyengéd szorításából, és elrohantam arra, amerre a rendőrök is vitték Harryt. Hallottam a mögülem szóló éles, és ijedt kiáltásokat, melyek a nevemen szólítottak. Egyáltalán az én nevem volt az? Már abban sem voltam biztos. Harry nélkül senki voltam...sőt...még az sem.

Láttam, ahogy bevezették egy ajtón. Odarohantam, de egy rendőr utamat állta.

-Hova készül Kisasszony?-kérdezte bennem pedig egy pillanatra megfagyott a vér is. Mélyet sóhajtottam, majd nem törődve az erkölcseimmel könyörögni kezdtem.

-Kérem! Muszáj beszélnem vele!-hangom remegett a készülő sírástól, de lenyeltem könnyeim.

-Sajnálom, de nem engedhetem be.-mondta, arcán pedig semmiféle érzelem nem mutatkozott. Éreztem, ahogy alsó ajkam remegett, térdeim pedig képesek lettek volna felmondani a szolgálatot, lábra borulni a férfi előtt és könyörögni, hogy engedjen be.

-Nagyon szépen kérem! Csak öt percre hadd lássam!-kérleltem a rendőrt.

-Az idő pénz Kislány.-gúnyolódott, majd egy pillanatra felemelte bal szemöldökét.

-Kérem!-néztem szemeibe esedezve. Szívem ezerrel dobogott, ahogy lemondóan sóhajtott.

-Rendben, de csak öt perc, sem több, sem kevesebb.-mondta, majd kinyitotta a mögötte lévő ajtót, és betessékelt-Szólok egy kollégámnak, hogy vezessék ide, addig foglaljon helyet a széken.-bólintottam.

A sötét szobában felkapcsoltam a villanyt, így elém tárult egy üvegablak, mindkét felén egy-egy székkel, az apró asztalon pedig egy vezetékes telefon. Nagyot nyeltem, majd lassú mozdulatokkal lépkedtem az ülőalkalmatossághoz. Amint helyet foglaltam, kezeimet kezdtem el bámulni.

Négy év hosszú idő. El fog felejteni igaz? Soha többé nem fogom látni? Ez lesz az utolsó alkalom hogy beszélünk? Ha kiengedik meg fog keresni? Vagy új életet fog kezdeni...nélkülem? Annyi kérdésem volt, mégsem bírtam választ találni rájuk. Féltem attól, hogy nem fog rám emlékezni, és csak egy folt voltam az életében. Tartottam ettől, és attól, hogy a búcsúzás fájóbb lesz, mint ahogy elképzeltem.

Megrezzentem, ahogy megcsörrent mellettem a telefon. Felkaptam fejem, és két gyönyörű szép szemmel találkoztam. Harry nyugtatóan mosolygott, és a telefon felé intett. Bizonytalanul nyúltam oda, és vettem fel a kagylót.

-Elgondolkodtál.-mondta, de szavait csak a telefonban hallottam, az üveg túloldalán csak szépen ívelt ajkai mozgását láttam. Annyira szerettem volna megcsókolni. Csak még egyszer, utoljára.

-Most mi lesz?-hangom remegett, könnyeim pedig elhomályosították a csodaszép látványt.

-Nem tudom...nem tudom mihez is kezdhetnénk.-vallotta be-Ne sírj kérlek.-esedezett. Tudtam, hogy szemeim vörösek voltak, de nem bírtam eleget tenni kérésének. Képtelen lettem volna abbahagyni a bőgést.

-Sírok, mert nincs okom nevetni.-suttogtam-Mindenki eltűnik körülem, te is.-beharaptam alsó ajkam, s egy pillanatra lehajtottam fejem-Annyira sajnálom.-nyeltem nagyot.

-Mit sajnálsz Chica?-kérdezte gyengéden-Nem a te hibád ami történt. Az enyém. Én kevertem bele magamat...magunkat.-javította ki magát egy röpke pillanat múlva.

Szemeibe néztem, és hallgattam. Feltörő érzelmek szorították el a torkom, ezért összepréseltem ajkaimat.

-Beszélj hozzám Chica, hallani akarom a hangod.-szólt csendben. Egy másodperc erejéig elnéztem, vettem a bátorságom, majd megszólaltam.

-Szeretlek.-mondtam el érzésem, mert féltem attól, hogy ez az utolsó beszélgetésünk. Láttam, ahogy egy pillanatra megfagyott, de hamar felébredt. Vörösödni, majd csillogni kezdtek szemei, ajkai pedig egy kicsit elváltak egymástól. Alsó ajkát figyeltem, ahogy beleharapott, hogy ne remegjen.

-Én is szeretlek.-súgta-Nem is tudod, hogy mennyire.-tette hozzá csenderesen.

Szívem ütemtelenül kezdett el zakatolni, ajkaimon pedig egy megtört mosoly játszott. Komolyan? Most veszítjük el egymást, mikor rájöttük, hogy mit is érzünk? Hihetetlen nem? A karma visszacsap.

-Kisasszony! Letelt az öt perc!-nyitott be kintről a rendőr, aki beengedett.

-Rendben, megyek!-szóltam vissza neki, miközben letöröltem a könnyeim. Leakartam tenni a telefont, de Harry, közbeszólt.

-Chica!-amint visszaemeltem a kagylót fülemhez folytatta- Amit a kocsiban mondtam, komolyan is gondoltam. Nem akarom, hogy várj rám.-nyelt nagyot.

-De előbb azt mondtad hogy...-akartam emlékeztetni, de ismét közbevágott.

-Tényleg szeretlek Ana. De akit szeretünk, azt el kell engednünk.-mondta, majd elemelte fülétől a telefont és letette.

A mögötte lévő rendőr megfogta a karját, felhúzta a székről, majd kivezette. Én pedig csak ott ültem, szétnyílt ajkakkal, még mindig a fülemhez tartva a telefont, miközben könnyeim megállíthatatlanul folytak le arcomon.

Ezek lettek volna az utolsó szavai felém? Akit szeretünk, azt el kell engednünk? Talán igaza volt, talán nem. Már nem tudom. De abban biztos voltam, hogy az életem azután a nap után teljesen megváltozott. Más lettem. Megváltoztam, megtörtem. Azt hiszem, azt a hasadást nem tudja senki sem elfeledtetni velem. Senki, csak Ő. Ő tudta volna...mégis inkább megfutamodott.

Ám akkor még fogalmam sem volt arról, hogy aznap a történetünk még nem ért véget...