Chica (H.S) •Befejezett•

37.

Ana Herrera~

Azt hiszem bevallhatom, hogy az életem cseppet sem könnyű, főleg az utóbbi időben. Ahogy végigpörgettem magamban az emlékeket, rájöttem, hogy egyetlen egy olyan foszlány sincs, mely boldog lenne, mert vagy az anyám, vagy az apám belekavart. Fogalmam sem volt, hogy mit tehettem volna abban a pillanatban mikor kijelentették, az édesanyám meghalt. Színtisztán emlékszem arra, mikor a rendőrök az ajtónkon kopogtattak. Kamasz fejjel, először fel sem fogtam, hogy mi történt. Aztán esett le.

Az anyámat megtalálták egy autóban, ami ronccsá tört és ami szinte teljesen kiégett. A nyomozók behívtak minket azonosításra, és Aaron, majd Mona lépett be a helyiségbe. Először nem akarták, hogy én is lássam az eltorzult testet, de az ott dolgozóknak kötelessége volt megmutatni, hátha segíthetek valamit a nyomozásban. Azt hitték autóbaleset, és már vagy három éve le is zárták, bizonyíték és minden nélkül az esetet.

Autóbaleset mi? Csak néhány hete gondoltam bele, hogy nem kellett más a tökéletes tervhez, csak egy másik áldozat, egy tökéletes helyszín, és egy jól időben elejtett mondat. Ám, mikor Harry elmondta, hogy nem baleset volt, hanem meggyilkolták, teljesen ledöbbentem. És itt, azon a pontont, úgy érzem tehetetlen vagyok.

Az anyám meghalt, a nevelőm, akit az apámnak hittem szintén hallott, míg a vér szerinti rokonom börtönben van. Én pedig szintén a rendőrség karjaiban vagyok.

-...azt hiszem, ennyi. Igen.-gondolkodtam még el pár dolgon, mikor felnéztem a nyomozókra. A kihallgatóban sötét volt, és csak egy lámpa égett a fejünk felett. Úgy éreztem magam, mintha egy filmbe csöppentem volna.

Elmeséltem nekik az egész történetet. Biztos voltam benne, hogy csak akkor tudunk jól kijönni az ügyből, ha minden tisztázva lesz.

-Rendben.-ült le elém egy barna hajú férfi. Tekintete kemény volt, ahogy arcvonásai is. Tipikus rendőr-Ez volt minden, ami eszébe jutott?-kérdezte, majd megfogott pár összecsíptetett lapot, s forgatni kezdte.

Ugye hittek nekem? Az igazat mondtam, és reméltem, hogy a mellettünk lévő termekben a srácok is hasonlóan fognak cselekedni.

-Ms. Herrera, tudom, hogy Ön elvesztette a szüleit, így gyakorlatilag megárvult. De ahogy láttam, még nem töltötte be a tizennyolcadik életévét, így gyámra szorul.-nézett fel a papírokról.

-Pár hónap és itt a születésnapom.-magyaráztam. Bólintott.

-Igen, tudom, de addig is, egy felnőttet kell megbíznunk, hogy vigyázzon Önre, míg nagykorú nem lesz.-mondta, majd letette a papírokat az asztalra és összekulcsolta kezeit.

-A házvezetőnőnk, Mona vigyázott rám eddig. Nem lehetne, hogy Ő...?-nem hagyta befejezni a mondatot, mert közbevágott.

-Én is Őrá gondoltam.-bólogatott-Néhány papírt majd alá kell írni erről, de most megkérem, hogy foglaljon helyet az egyik széken odakint.-kinyitotta az ajtót, én pedig kisétáltam rajta. Mikor a székek felé néztem, egyből észrevettem ott Louist, és Niallt. Ők már végeztek a kihallgatással, és megkönnyebbültem, mikor láttam, egyikőjük csuklóját sem szorította bilincs.

Rám mosolyogtam, amit én is viszonozni akartam, de úgy éreztem csak egy ronda vicsor lett előle. Őszintén? A hangulatom a béka segge alatt volt vagy húsz méterrel. Azon a napon már annyi minden történt, hogy fogalmam sincs, minek örülhetek, és minek nem.

Csendben helyet foglaltam mellettük, majd egy ideig körmeimet piszkáltam, de hamarosan megéreztem egy kezet vállamon. Felkaptam fejem, és Louis jég kék szemeivel találkoztam.

-Részvétem.-mondta, majd megölelt. Niall is hasonlóképp cselekedett, ami megmelengette szívem. Örültem annak, hogy megpróbálnak velem együtt érezni, de persze, rajtam kívül senki nem érezte a fájdalmat ami kezdett belülről marcangolni.

Magamat hibáztattam, hisz tudtam, ha nem erősködöm, és hagyom, hogy Robin elmondja a többieknek amit szeretett volna, akkor nem állít választás elé. Akkor nem kellett volna senkinek sem meghalnia.

A halálról jut eszembe. Bárcsak megöltem volna Robint akkor mikor megtehettem volna. Bárcsak meghúztam volna azt a nyamvadt ravaszt, és akkor mos könnyebben éreznék. Könnyebb lenne lélegeznem, és könnyebb lenne gondolkodnom. Úgy éreztem, hogy a gyász, ami kezdett magával ragadni, egyre jobban emésztett, és nem tudtam mit tenni.

Éreztem a könnyeimet lefolyni az arcomon, de nem törődtem vele, s halkan szipogni kezdtem a váróteremben. Tudtam, hogy Niall és Louis észrevették, de mielőtt szóvá tehették volna, nyílt a szemben lévő ajtó. Felkaptam fejem, s szinte egyből találkozott a tekintetem egy smaragdzöld szempárral. Harry halványan elmosolyodott, s hagyta, hogy átöleljem csípőjét. Fejemet mellkasába fúrtam, és beszippantottam csodálatos illatát. Ahogy felnéztem Rá, éreztem kezét felvándorolni, majd lassan letörölte a könnycseppjeim.

-Semmi baj, Chica. Most már könnyebb lesz. Ígérem.-mosolyodott el halványan, holott láttam szemében a fájdalmat. Furcsa kettősség volt ez. Bólintottam Neki, hisz képtelen voltam válaszolni. Egyszerűen nem ment.

-Most szabadon távozhat-nézett a rendőr Harryre-de a tárgyalások elfognak kezdődni. Nem hagyhatja el a várost!-emelte ki-Felvehetik a holmijaikat a portán.-mondta, majd elsétált. Ijedten néztem Harryre.

-Ne aggódj, minden rendben lesz.-mosolyodott el halványan, és egy homlokpuszi után, majd fogta kezemet, és kivezetett az ajtón. Úgy tűnik, cseppet sem érdekelte, hogy Liam, Mona, és Anton még nem végzett a kihallgatással, úgy ahogy Gemma és a két srác sem.

A portán felvettük a cuccunkat, és a rendőrség mögötti parkolóba mentünk, és az egyik rendőr odaadta a fekete Range Rover kulcsait. Gondoltam míg kihallgattak minket, addig átvizsgálták. Az utunk csendesen telt. Egyikünk sem szólalt meg.

Azt hiszem, ez után a nap után, nem is tudtunk volna. Ahogy egy ismerős környék felé közeledtünk, szívem egy nagyot dobbant. Harry a lakásába vitt. A felhajtón leállította a motort, és kiugrott a kocsiból. Én is hasonlóan cselekedtem, és utána mentem. A bejáratit kinyitotta előttem, én pedig egy mély levegő után beléptem. Levettem a cipőm, majd felé fordultam. Pár másodperc múlva éreztem ahogy felkapott, és erősen szorított magához.

-Annyira féltettelek, ezt hittem valami bajod esik.-suttogta nyakhajlatomba, s talán még szorosabban ölelt.

-Jól vagyok.-nyugtattam meg. Épp annyira elvált Tőlem, hogy szemeimbe tudjon nézni.

-Soha többé ne csinálj ilyet rendben? A szívbajt hoztad rám.-dorgált meg egy kicsit, majd pár másodperc múlva ajkait enyémekre nyomta.

Csókjától, mint mindig, most is hatalmasat dobbant a szívem, lábaim pedig csaknem összecsuklottak. Éreztem, hogy nyelve számba kúszott, s az enyémmel járt érzéki táncot. Felejteni akartam. Felejteni Vele, s mindent bele adtam abba, hogy ez sikerüljön. Hajába túrtam, s közelebb voltam magamhoz, miközben éreztem ahogy számba nyögött. Kezei lecsúsztak fenekemre, s ölébe emelt. A hálószobához sétált, miközben kapaszkodtam belé mint egy kis majom az anyjába. Ledöntött az ágyra, s pár másodperc múlva nyakamnak szentelte figyelmét, melyet apró csókokkal hintett be.

Ő volt az első, akinek megengedtem, hogy így érjen hozzám...