SZJG folytatás |BEFEJEZETT|

2026. szeptember 11.

Cortez szemszöge
Ma valamiért meglepően korán, hajnali 4 óra körül keltem fel. Ittam egy kicsit, majd vissza mentem a szobába, azonban nem tudtam aludni, így a telefonommal voltam el úgy 6 óráig. Ekkor azonban már minden közösségi oldalt meglátogattam, minden hírt elolvastam. Nem tudtam mit csináljak. Szerencsére Venci nem sokkal ezután felkelt, és játszottunk kicsit. Fél óra múlva Zéti is csatlakozott. 7 órakor nyitnak itt az első boltok, szóval addig volt még időnk. 6 óra 50-kor aztán felöltöztem, a fiúk is, mivel nem akartam felkelteni Renit és Napsit, így hárman indultunk el a boltba. Bár ne tettük volna...

Reni szemszöge
Ma reggel arra ébredtem, hogy Cortez nincs mellettem. Gondoltam valahol a szobában van. Nem volt, ahogy a fiúk sem. Ekkor 7 óra 20 perc volt. Gondoltam lementek a boltba, hiszen Cortez még a telefonját sem vitte magával. Leültem az asztalhoz és olvastam néhány oldalt az egyik könyvből. Napsi nem sokkal ezután oda jött hozzám.
- Jó reggelt, anya!
- Jó reggelt! Hogy aludtál?
- Jól! Apa?
- Valószínűleg elment a közeli boltba a tesóiddal.
- Ó, oké. Akkor játszol velem te?
- Persze! Mit szeretnél?
- Babázzunk!
- Rendben. - és elkezdtünk babázni.
Az idő csak telt, én pedig elkezdtem aggódni a fiúk miatt.

Zéti szemszöge (persze ő még nem írta ezt le)
Ma reggel apával mentünk boltba. Ott kikönyörögtem magamnak egy kakaós csigát, Venci pedig csokit. Elindultunk haza és mentünk át az úton. Ez életem egyik legrosszabb pillanata. Az autó jött, apa egy kicsit mögöttünk jött. Az autós (a sofőr) észrevett minket és elrántotta a kormányt, de apát eltalálta. Apa a Földön feküdt. Mivel már nem messze voltunk onnan, ahol most vagyunk, lehetett már látni a kivilágítást, így mondtam Vencinek hogy ő szóljon anyának, én addig itt maradok. Az ember, aki elütötte apát kiszállt az autóból és telefonált.

Reni szemszöge
Már sok idő eltelt, amikor az ajtó nyitódást és Venci kiálltását hallottam.
Anya, gyere! Apát elütötték
Nem gondolkodtam, a két gyereket ölbe vettem, és futottam. Vencinek nem is kellett mondania, hova menjünk, láttam azt én magamtól. Egyik legrosszabb látvány volt ez számomra. A fiam éppen nem magánál lévő apja mellett guggol, egy vadidegen ember mellett, én pedig két gyerekkel a kezemben futok, akik közül az egyik sír, a másik fordul minden felé.
Mire odaértünk, már hallottuk a mentő hangját, ami fél perc múlva már ott volt. Én minden angol tudásomat összeszedve próbáltam kommunikálni.

Körülbelül 4 óra múlva
Itt vagyunk a kórházban. Cortezt megvizsgálták. A bal keze tört el, és néhány csontja zúzódott. Nem tudom hogy szeretném-e tudni, hogy az autó hány km/h -val közlekedett. 
- Jó napot! Maguk Antai-Kelemen Ádám hozzátartozói? - kérdezte egy ápoló.
- Igen. Mi történt? - kérdeztem.
- Jó hírrel közlöm, hogy a beteg magához tért. Bemehetnek hozzá, de hagyják őt pihenni.
- Rendben, köszönjük. - mondtam, majd szóltam a gyerekeknek hogy jöjjenek.

A kórteremben
-Apa, apa! - kiálltották hárman, amint meglátták apjukat.
-Sziasztok! - mondta, majd egyesével megölelte őket.
- Szia kicsim! - köszöntött engem is, de engem nem megölelt, hanem megcsókolt.
- Szia! Örülök hogy jobban vagy!
- Én is. És mikor mehetek haza?
- Ma még lesz egy vizsgálatod, ha ott mindent rendben találnak, akkor még ma.
- És hogy jutunk haza? - kérdezte. Gondolom eszébe jutott hogy jelenleg nem Magyarországon tartózkodunk és autóval jöttünk.
-Azt majd megoldjuk. Egyenlőre engedjenek ki innen.
-Igaz!

További 2 óra múlva.
És igen, mehetünk haza! Az autót megoldjuk, ugyanis Ricsinek van jogosítványa, szólt az egyik haverjának... á, inkább nem írom le, ez bonyolult. Lényeg hogy hazaérünk.

Otthon
Sikeresen hazajutottunk. Itthon minden a legnagyobb rendben van, az élet megy tovább, csak egyenlőre kicsit másképpen, hiszen Cortez keze gipszben, és az egyik lábát is pihentetni kell.