SZJG folytatás |BEFEJEZETT|

2037. október 15.

Vencel szemszöge
Ma reggel is ugyanolyan fáradtan keltem, mint mindig. Csütörtök van, nem nehéz nap.
A fürdő felé mentem, ahol mindent megcsináltam, amit szoktam. Gyorsan felkaptam a táskámat, és már indultam is. Nem kellett sokat mennem, megálltam a szomszéd ház kapuja előtt és vártam, hogy Rebeka kijöjjön. Úgy 5 perc telt el, amikor kinyílt az ajtó, és kilépett rajta Rebi.
- Szia! - köszöntöttem egy csókkal.
- Szia! - köszönt ő is utánna.
Elindultunk, ezúttal gyalog,mert mi úgy akartunk.
- Hogy aludtál? - kérdeztem pár méter után.
- Nem valami jól. Pokoli meleg volt a szobámban, hiába volt nyitva az ablakom. Na és te?
- Nekem nem volt problémám. - feleltem.
- Örülj neki.

Fél óra alatt értünk az iskola elé, ahol már többen is itt voltak. Mi csak a szokásos társaság felé haladtunk, ahol éppen hatalmas nevetés volt.
- Mi a vicc? - kérdeztem, miközben mindannyiukkal ökölpacsiztam.
Többen is próbálták elmondani, de nem igazán jött össze, csak jobban röhögtek. Miután meguntam, inkább a büféhez mentem. Én következtem, amikor az Csepke odajött hozzám. Már csak ő hiányzott.
- Mit akarsz? - kérdeztem köszönés nélkül.
- Téged. - mondta. Remek. Először én, aztán Zétény, majd megint én.
- Hagyjál már békén. - löktem félre, majd kértem egy csokis kekszet.
-Naa, baby! Tudom hogy te is akarsz!
- Rohadtul nem. - mondtam ki, amit gondoltam, és mivel a kekszet már megkaptam a visszajáróval együtt, próbáltam elmenni onnan, de Csepke jött utánnam.
- Na Vencii! - kényeskedett. - Tuti már rég voltál csajjal, mert Rebeka biztos nem volt még veled úgy, ahogy. Ahogy mondjuk velem már voltál. Ugye?
- Közöd?
- Tudtam hogy nem. Na! Ma este? - tette kezét a vállamra, mire én egy egyszerű mozdulattal levettem onnan.
- Menj, és másnak kurváskodj. - csúszott ki a számon, de legalább elérte a hatását és elment onnan.
- Este ott leszek, ha mégis élni szeretnél a lehetőséggel. - fordult vissza.
- Még rémálmomban se szeretnék. - mondtam.
- Azt majd meglátjuk.

A napot túléltem, se doga, se felelés (vagyis nem nekem) nem volt. Testnevelésen távolugrás felmérés volt, 2 méter 10-el második legjobbat ugrottam. Előttem csak Brian volt, ő 2 méter 20-at ugrott. Amikor ezzel megvoltunk, fociztunk.
- Ügyes voltál! - jött oda hozzám Csepke.
- Hagyjál Békén! - mondtam a két szót külön.
- Jól van már na. - majd haját hátradobva elment onnan.

Utolsó óra után Rebitől elköszöntem, mert neki szakköre volt, de mondta, hogy délután átjön, 5-kor legyek otthon.

Hazaértem, de unatkoztam, így inkább átmentem Zétényékhez. Kopogtam és Zsófi nyitott ajtót.
- Szia! - köszöntem.
- Szia! Mizu? - kérdeztem.
- Nem sok.
- Zétény?
- Nincs itthon. Megint. - mondta csalódottan.
- Ó, értem. Mikor jön haza?
- Nem tudom. Majd egyszer. Ha akarsz bejöhetsz.
- Jó. - mondtam.

Zétény nem sokkal utánnam ért haza.
- Csá Bro! - köszöntem.
- Cső. - köszönt. -Szia! - köszönt Zsófinak is. Olyan aranyosak együtt! - Sophi? - kérdezte.
- Alszik. - mondta Zsófi.
- Jó, azt felejtse el. Majd éjjel alszik. - mondta és felment a lányáért.
1 percen belül vissza is ért vele.
- Most ezt miért? - kérdezte Zsófi.
- Majd éjjel alszik. - felelt Zétény, Zsófi pedig ráhagyta.

Egészen sokáig itt voltam, aztán haza mentem, majd 5 után 1-2 perccel megérkezett Rebi. Mivel anyu vagy apu már beengedte, így én a szobámban vártam.
- Szia! - mentem oda hozzá.
- Szia! - ölelt át, de szomorúan.
- Valami baj van? - kérdeztem, mert nem ilyen szokott lenni.
- Nem. - felelte röviden.
- Csak?
- Nincs csak. - mondta, de láttam hogy valami nem oké.
- Rebi, nekem mindent elmondhatsz. - mondtam miközben leültem az ágyra, ő pedig mellém.
- Jó, csak... - nem tudta elmondani.
- Nyugodj meg. - kértem.
- Tegnap nem voltam, mert... - sírni kezdett.
- Miért? - öleltem át mindeközben.
- Nézd, ez nem jó. Vagyis de. De közben nem. De még jó. Illetve jobb. - mondta sírva.
- Rendben. Nem tudom még, hogy miről van szó, de nyugodj meg.
- Jó. - mondta, majd felkelt az ágyból.
Észre sem vettem, hogy a táskája az ajtóm mellett van. Kivett belőle valamit. Egy papírt.
- Olvasd el! - mondta, én pedig megtettem.

A sorokat olvastam. Többször, egymás után. Mert nem tudtam mindezt felfogni. De fel kellett.
- Semmi baj, megoldjuk. Nem tudom én hogy tudok segíteni, de segítek. - mondtam.
- De mi van ha... - tette volna fel a kérdést.
- Nincs olyan válasz. Egy fajta válasz van. Meggyógyulsz. Minden esetben.
- Jó, de ott az esély.
- Nincs. - mondtam, de tudtam, hogy de. Ott van.

A szobában csend volt, csak Rebi szipogását lehetett hallani.
- Hozzak vizet? - kérdeztem, válaszul egy bólintást kaptam.
Lefutottam a lépcsőn, majd a konyhába mentem. A szekrényből kivettem egy poharat, amibe vizet engedtem, majd visszamentem a szobába, ahol Rebi ugyanúgy ült.
- Köszi. - vette át a poharat.
- Szívesen. - mondtam.
- Nézd, tudom hogy ez egy nehéz időszak lesz, de túl leszünk rajta.
- Remélem.
- Semmi baj nem lesz. - próbáltam nyugtatni.

Az idő hamar telt. Megvacsoráztunk, majd amíg Rebi fürdött (mert itt alszik), én az ágyon ültem és csak gondoltam, majd én is lezuhanyoztam.

Estig beszélgettünk, és próbáltunk vidám hangulatot teremteni, de nem igazán jött össze. Nem tudtunk elvonatkoztatni a ténytől, hogy Rebi rákos. Jó indulatú, de rossz helyen van.
Az ágyban egymással szemben aludtunk el, miközben a kezem az ő kezén pihent.
- Szeretlek. - suttogtam.
- Én is téged. - suttogta Rebi is.