SZJG folytatás |BEFEJEZETT|

2037. november 5. és november 6.

Zsófi szemszöge
Ma reggel magamtól keltem, mitöbb, Sophi átaludta az éjszakát. Életében először, 5 hónaposan. Szokták mondani, hogy a gyerekeket nem lehet könyvből nevelni, hiszen minden gyerek más. Teljesen igazuk van. Állítólag körülbelül most kezdődik az az időszak, ahol újra nem alszunk. Na de várj! Nekünk most kezdődött az első olyan időszak, ahol alszunk. Bár ezt nem kéne még kijelenteni, hiszen ez még csak egy éjjel volt. De reménykedni szabad, nem igaz?
Halkan kiosontam a szobából, majd átöltöztem és a hajamat összefogtam, valamint arcot és fogat mostam.

Nem sokkal később Zétény is felkelt, majd Szofi is. Reggelire rántottát ettünk.
- Szofi ma végig aludta az éjszakát. - mondtam.
- Tényleg?
- Ühüm.
- Léteznek csodák.
- Léteznek. - értettem egyet. - Ma szerintem rendet teszek a házban. - mondtam.
- NE! - mondta hangosan. - Mármint segítek. - tette hozzá.
- Jó, köszi.
- Nincs mit. - mosolygott.

Hamar készen lettünk, bár kinek mi számít hamarnak. Mi 3 órát töltöttünk el a rend teremtéssel, bár nem is volt olyan nagy rendetlenség.
- Végre kész! - feküdt az ágyba Zétény. - És még Szofi is hagyott minket.
- Nagyjából. - egészítettem ki mondatát.
- Jó, igaz. Mennyire tudod a leckéket? - kérdezte.
- Nagyjából. Te?
- Tudom.
- Aha, gondolom mennyire.
- Nagyon. - próbálta elhitetni ezt velem.

2037. november 6.
Zétény szemszöge

Reggel korán keltem, mert muszáj volt. Gyorsan elkészültem, írtam egy rövid üzenetet Zsófinak, amelyben hazudtam neki kicsit. Miután megvoltam vele, Szofit felkeltettem, és csak remélni tudtam, hogy nem fog sírni. Ő azért kellett, mert a levélben rá hivatkozva mentem el itthonról.
Az óra 6:25-öt mutatott, tudtam hogy indulnom kell, mert Zsófi 5 perc múlva fog kelni.

Az ajtón kiléptem, majd miután becsuktam fellélegeztem.
- Köszi hogy nem hangoskodtál.- simogattam meg Sophia arcát. - Gyere, mostmár menjünk mert le fogunk bukni. Anyukád nem is tud semmit.

Először apuékhoz mentünk, ugyanis onnan indulok Vencellel, ha minden úgy történik, ahogy szeretném, pontosan hétkor indulunk.
Útközben felhívott Zsófi. Számítottam rá.
- Szia! - köszöntem.
- Szia, merre vagytok? - kérdezte.
- Most fogunk a patakhoz érni. - hazudtam.
- Ja jó. Ne menjek én is oda? És akkor együtt megyünk a suliba.
- Nem szükséges. - mondtam.
- Jó. Akkor majd a suliba találkozunk.
- Oké, Szia. - köszöntem el.
- Szia! - majd letettünk a telefont.

Pár métert mentünk még, majd bekopogtam a házba. Napsi nyitott ajtót.
- Szia! - köszöntem.
- Sziasztok! - mosolygott.
- Minek örülsz ennyire? - kérdeztem.
- Minek nem? - nevetett. - Na de gyertek be, mert hideg van.
- Megbeszéltem az angol tanárnővel, hogy óra első 15 percében ne legyek ott. Nem volt nehéz, tudja hogy szinte anyanyelvi szinten beszélek angolul. Szóval ja. - mondta, miközben én levettem a cipőm.
- Az király. Ha akarsz, akkor gyere te is velünk korábban. - ajánlottam fel.
- Oké! Akkor sietek. Anyuék a nappaliba. - mondta, majd felrohant elkészülni.

- Sziasztok! - köszöntem, majd mindenki más is így tett.
- Készen állsz? - kérdezte Vencel.
- Amennyire lehet. - mondtam bizonytalanul.

- Nem akarod letenni? - utalt apu arra, hogy Szofit még mindig a karomban tartom.
- Nem igazán. Most alszik, addig jó. Nem tudok... - mondtam, de eszembe jutott hogy konkrétan semmit nem hoztam neki. - Mindjárt jövök. - mondtam, majd az udvarra mentem, hogy fel tudjam hívni Zsófit.
- Szia! - vette fel.
- Szia, csak azért hívlak, hogy tudsz Szofinak hozni pelenkát meg mindent?
- Persze. De remélem nem most kell.
- Nem. - nevettem.
- Akkor jó. De ha nem zavar, most leteszem.
- Okés, Szia!
- Szia! - köszönt el, majd letette.