SZJG folytatás |BEFEJEZETT|

2037. június 4., június 5. és június 9.

Június 4.
Zsófi szemszöge
Reggel (szombathoz képest) korán keltem. Az óra 7:46-ot mutatott. Siettem a fürdőszobába, ahol átöltöztem, fogat és arcot mostam, a hajamat elkészítettem. Ez laza negyed órát vett igénybe. Miután kész lettem, a konyhába mentem, ahol reggelire összedobtam palacsintákat, majd mikor elkészültek egy tányéron felvittem a szobába Zéténynek.
- Jó reggelt! Hasadra süt a nap! - ébresztettem. Sokadik alkalommal ismételtem, mikor felkelt.
- Nektek is jó reggelt! - köszöntött.
- Hoztam neked reggelit!
- Köszi! - ült fel közben, majd odaadtam neki a tányért.
- Vegyél te is! -mondta, majd beleharapott egybe.
- Nem kérek. És amúgy is, van még.
- Ez nagyon jó lett! - mondta téli szájjal.
- Örülök neki, de megtennéd hogy nem beszélsz téli szájjal? Köszi. - mondtam, válaszát meg sem várva.

Délelőtt elmentem egy boltba venni Zéténynek és Vencelnek is ajándékot, hiszen holnap lesz a szülinapjuk. A 18. szülinapjuk! Nagykorúak lesznek! Bár agyilag néha még mindig csak egy óvodás szintjén járnak. De erről senkinek egy szót sem! Egyébként 1-1 játékot kapnak XBoxhoz.

Délután szinte egyszerre jelzett az én, és Zétény telefonja is. Üzenetünk jött. Brian írt. Szia! Lenne kedved jönni ma a Mekibe? Csak a barátikör. - olvashattuk. Válaszul csak egy Igent írtunk.
Így történt, hogy 3 órakor már a Petőfi Sándor utcában sétáltunk hatan. Zétény, Vencel, Brian, Zente, Rebi és én. Normann is jött volna, de betegség miatt nem tudott. A Mekibe belépve mehcsapott az a tipikus illat. Egészen sokan voltak, de találtunk magunknak helyet, igaz, csak az emeleti részen.
Miután leadtuk rendelésünket (az enyém: 2 sajtburger colával és sült krumplival) leültünk az asztalhoz. Várakozás közben beszélgettünk, majd elkészültek az ételek. És természetesen evés közben is beszélgettünk.
Miután végeztünk, a fiúk haza indultak (legalábbis mi úgy tudjuk, de lehet ők is elmentek valahova), Rebi és én pedig megcéloztuk a plázát. 20 perc gyaloglás után érkeztünk meg. Először az ékszer boltba mentünk be, ahol általában (soha) nem veszünk semmit, de azért bemegyünk nézelődni. Ezután a ruhák felé indultunk, de ma ott sem vettünk semmit. Igazából sehol sem vettünk semmit, ez most csak ilyen nézelődős út volt.
5 órakor értem haza, Zétény éppen a kanapén ült és ölében egy doboz fagyit tartott, miközben a tv-t nézte.
- Szia! Honnan van fagyi? - kérdeztem.
- Szia! Vettem. A fagyasztóban van még. - mondta, én pedig az előbb említett tárgy felé vettem az irányt. És tényleg ott volt, eper és csoki ízben. Az epreset kivettem, és a nappaliba visszaérve Zétény mellett helyet foglaltam, és egy filmet néztünk, amin persze sikerült elaludnom.

2037. Június 5.
Hajnali 3 van, de én ébren vagyok. A hasam rendszeresen fáj, felkéne ébresztenem Zétényt. És megtettem. Rögtön telefonjáért nyúlt, hívta Cortezt. Gondolom mennyire örülhetett ennek a hajnali keltésnek. Amíg ide nem ért (kb. 2 perc) felvettem egy elfogadható ruhát, ahogy Zétény is tett. Éppenhogy a cipőmet a labamra húztam, kocsi duda hallatszott. És indultunk. Cortez szerint hamarosan meg fog születni Szofi. Pedig még kell neki 1 hónap. De ha jól tudom, már nem számít koraszülöttnek. Remélem hogy nem! Kis időn belül (tudtunk haladni, az utcán csak egy-két autó haladt) a kórházba is értünk, ahol hamar megállapították, hogy hamarosan tényleg meg fog születni Sophia. Bevittek egy szobába, de még nem oda, ahol szülni fogok. Zétény még lesietett az autóhoz, ahova be voltak pakolva a kórházi dolgok.

Ott voltunk a szobába. A falak fehérek voltak, mellettem senki nem volt, csak én feküdtem a szobában, Zétény pedig mellettem ült.
- Bocsi hogy tönkretettem a napod. - suttogtam, mert nem tudtam hangosabban beszélni.
- Hogy érted? Semmit nem tettél tönkre.
- De. Ez a te napod. A te szülinapod.
- És Szofiáé is. Ne hülyéskedj már, semmit sem tettél tönkre. És tudod, egész életembe te fogod a legszebb ajándékot adni nekem. A lányomat. A lányunkat. Szofit. És majd a testvéreit. De őket majd csak később. Egyenlőre egy is elég lesz. - nevetett.
- Hogy tudsz te még ilyenkor is nevetni? - csodálkoztam
- Lazaság. Nem veszem halál komolyan a dolgokat, csak szimplán komolyan. Sokkal könnyebb így élni.
- Lehet. - szorítottam meg újra a kezét.
- Még az is előfordulhat hogy 17 éves leszek, mikor Sophia megszületik.
- Nem tudom, csak hogy ez fáj. Miért kell nekem ezt csinálni? - mondtam.
- Kibírod. Erős vagy. - bátorított.