Big city live! (befejezett)

Alex/7

No, munka eküdve, ki is megyek most akkó a konyhába, csinálok mán egy szendvicset, mert hamarosan lefordulok a gurulósszékrő. Ahogy kilépek a szobámból, látom hát, hogy ott ül a lilahajú jány a konyhaasztalnál. A telefonja lefordítva hever az asztalon, ő maga meg az önmaga előtt összefont karján fekszik teljesen magába roskadva. Jól van, nyugtázom magamban, nem zavarjuk mink egymást, én is megcsinálom magamnak a szendvicsemet, ő is búslakodhat magában kedvére.

Na, elő is veszem azt a jó paraszt kenyeret, amit még a múltkoriban rendeltem abból a rusztikus pékségből. Idesanyámé se sokkalta jobb ennél! Erre mán csak az otthonról küldött szalonka kell, és mán meg is vagyok vele!

– Alex! – érkezik a hátam mögül egy vékony hang.

– Igen? – nézek hátra. Igazán nem számítok semmire, maximum, hogy megkér szépen, hogy adjak mán neki egy poharat a szekrényből, vagy valami hasonlóság.

– Szerinted fontos a külső egy kapcsolatnál?

A szemöldököm összevonva nézek rája. – Hogy micsoda?

– Hát hogy csak az számít, hogy ki milyen ember, vagy az is, hogy hogy néz ki?

Egy fél percig csak bámulok reá, de tán még tovább is. Mi az istent akar most ő belőlem kiszedni? Végül csak vállat vonok. – Persze, hogy a külső számít, hát különben elegendő vele beszélgetni is, nem?

– Én mindig azt hittem, csak az számít, hogy milyen valakinek a lelke, hiszen az a legfontosabb.

– Nézd, én nem értek a feketemágiához. Ha jól néz ki, meg kell dugni, ha meg jó vele beszélgetni, meg kell vele beszélgetni, osztán alászolgálja, ennyire egyszerű. Elfen is igazán jó lelkű egy legény, de bottal sem piszkálnám meg, az hétszentsíg!

– Akkor szerinted nem vagyok felületes, ha nem tetszik egy srác, aki hihetetlenül jófej?

Ekkor csapok a homlokomra, mert most aztán mán összeállt a történet! – Tanánkoztá a cigánlegínnyel, oszt nem tetszett a fizimiskája neki? Én megértelek, nekem sem az esetem, bár az én ízlésemmel tán inkább a kövér jány jobban osztozik.

– Jó, de annyira jófej, meg vicces! Egy igazi szeretnivaló srác! – A hajába túr, majd megigazítja a szemüvegét a fejin.

– Akkor meséljen neked vicceket, oszt kacaghattok ketten majd nagyokat. Közben meg keríts magadnak egy sudárabb legínyt, akivel nem csak nevetnél. Ilyen botorságokon meg ne lógasd az orrodat. Inkább kóstáljad megfele ezt a jó kis szalonkát, idesanyám abálta odahaza.

– Talán igazad van – mondja maga elé meredve. Én meg közben lenyisszantok neki a szalonkábúl. Rám sandít, de nem mozdul.

– Na, gyere hát, kóstáljad megfele! Nem mindenkinek ajánlom ám ezt fel, mert másnak meg a kezit levágnám, ha meglátom hozzáérni!

Erre mán elmosolyodik, majd odagyün, hogy elvegye azt a darab szalonkát a tányéromról. Elismerően dicsérgeti, én pedig elindulok a tányérral a szobámba, mint aki jól végezte dógát. Csak azt tudnám, mióta vagyok én ennyire népszerű csevegő partner itt ebben a lakásban?