Big city live! (befejezett)

Zoli/7

Ismét technológián ülök. Igyekszem Amanda minden szavát papírra vetni, mert egészen biztos vagyok benne, hogy a mostani vizsga nehezebb lesz, mint az előző.

– Akkor a mai napra itt be is fejezném, és a pénteki órán innen folytatjuk.

Még leírom az egyenlet végét, aztán eldobom a tollat. Rendesen fáj a kezem! Bedobálok mindent a táskámba, majd várom, hogy elinduljon a sor. Kellett nekem középre ülnöm!

– Fiatalember! – Oldalra nézek, Amanda nekem integet. A szemöldököm felszalad, még egy kicsit a fejem is hátravetem meglepetésemben. – Tudna esetleg segíteni, visszacipekedni a tanszékre?

– Én segítek, tanárnő! – ajánlkozik fel egy srác, aki épp elindult volna a lépcsőn a kijárat felé. Amanda a száját nyitja, de láthatóan semmi értelmes kifogás nem jut eszébe.

– Ott írom a diplomamunkámat, azért engem kért meg, mert ismerem a járást a tanszéken!

A srác erre csak biccent, Amanda pedig hálásan néz rám. Lassan mindenki eltűnik előlem, így kiszabadulok a padsorból.

– Miben segíthetek, tanárnő? – lépek hozzá, a tanárnő szót erősen megnyomom. Valami lesajnáló pillantásra számítok, de ehelyett egy bocsánatkérő mosoly jelenik meg az arcán.

– Én csak szerettem volna tisztázni a múltkorit.

– Hm! Mégsem tartasz egy sekélyes hímsoviniszta alaknak?

– Nem azt. – Láthatja a döbbenetet az arcomon, ezért javít: – Vagyis nem tartalak annak, mert nem is ismerlek. De nem erről akartam beszélni.

Fél szemöldököm fennakad, miközben türelmetlen kíváncsisággal meredek rá.

– Nem szeretném, ha azt hinnéd, hogy most tartanod kell tőlem. Nem tervezek visszaélni a hatalmammal, nem akarlak bosszúból megbuktatni. Bármi is volt... – itt megakad, vesz egy nagy levegőt. – Pontosabban nem volt közöttünk, annak semmi köze a vizsgádhoz.

– Ezt szomorúan hallom.

Erre a homlokát ráncolja, fejét kissé megrázza, mint aki attól fél, nem hallott jól. – Tessék?

– Azt, hogy nem ismersz.

Arcizmai elengednek, tekintetét az égre emeli. – Jaj, Zoli! Nem lett ez az egész már így is eléggé megbonyolítva?

– Most lett csak tisztázva! Nem kevered a munkát a magánélettel! Ez nagyon céltudatos, és tisztességes! Akkor így a magánéletben meg is ihatnál velem egy kávét!

– De Zoli, én nem hiszem, hogy ez jó ötlet! Annyi félreértésre ad lehetőséget... – Mivel egyébként is elakad, inkább a szavába vágok.

– Csak egy kávé! Vagy talán ennyire nem vagyok neked szimpatikus?

Az ajkába harap, felvonja a szemöldökét, a tábla felé sandít, mintha a három oldalnyi egyenletébe lenne rejtve a megoldás. Igyekszem visszafogni a mosolyomat. Ha az utolsó kérdésre nem lenne a válasz, akkor most biztos nem vacillálna ennyit a dolgon.

– Jó, egy kávé végül is tényleg nem a világ vége! – bólint.

Ezután felkapom a laptopját, majd elkísérem a pokol hetedik bugyrába, azaz a Vízépítési és Vízgazdálkodási Tanszékre. Épp csak elzárja a fiókjába a laptopot, már lép is ki az ajtón.

– Akkor, hova?

– Tudok egy jó helyet!

Épp elcsípek egy taxit az épület előtti parkolóban, így hamar odaérünk. Karesz kissé meglepve néz rám, amikor meglát, de ezt azt hiszem, csak én veszem észre.

– Mit hozhatok önöknek?

Amanda széles mosollyal az arcán Kareszra mered, majd rám néz. – Érdekes, ezen a helyen a kollégák magázódnak egymással? Mi mindig tegeződünk a munkatársaimmal.

Karesz kerek szemekkel mered rám, én meg elnevetem magam.

– Jaj, nem, dehogy, csak tudod, ha valaki kiszolgál éppen akkor... – Nem tudom, hogy folytassam, de szerencsére Amanda egyből átveszi a szót.

– Értem, értem, Karesz úgy csinál, mintha egy tök idegen helyen lennél, hogy ne tudja a lány, hogy valójában fél árat fizetsz csak a rendelésért, és így sokkal nagyobb gavallérnak tűnhetsz. Jó kis trükk! – bólint némi elismeréssel az arcán. Közben belenéz az étlapba, és szinte azonnal választ. – Akkor én mogyorós muffint szeretnék kérni, és egy cappuccinot!

– Én egy lattét kérek.

Karesz felírja a rendelést, és egy elhúzott oké kíséretében lelép.

– Ne haragudj, én...

– Nem haragszom! – legyint. – Nem tudhatta szegény Karesz, hogy most szimplán csak beszélgetni jöttél egy nővel.

Nem hiszem el, hogy már megint itt tart! – Úgy néz ki, rólam már eleget tudunk, úgyhogy most halljunk rólad! Honnan ismered Lillát?

– Szomszédok voltunk Győrben. Pontosabban, a szüleink szomszédok.

– És ilyen jóban vagytok?

– Gyerekkorunkban sokat játszottunk. Csak három évvel fiatalabb nálam, én mégis mindig anyáskodtam felette.

– Lillának valahogy olyan a természete, hogy az ember mindjárt pátyolgatni szeretné.

Erre felcsillan a szeme. – Pontosan!

– Idejártál végig a BME-re?

– Nem, Győrben tanultam, csak doktorálni jöttem ide. Képzeld, most élek először külön a szüleimtől.

Felszalad a szemöldököm. – Komolyan?

Erre ő lesüti a szemét. – Ciki?

– Dehogy is! – tör ki belőlem a nevetés. – Nem, csak meglepődtem. Olyan, hogy is mondjam, nem a szüleivel élő csajnak tűnsz.

Amanda hangosan felkacag. – Ez aztán igazán diplomatikus volt!

Karesz leteszi a kávékat és a sütit az asztalra. Beleiszom a lattémba, majd egyből igyekszem fenntartani a beszélgetést. – Hogy tetszik Pest?

– Ehh – nyög fel Amanda. – Vegyesek az érzéseim. Izgalmas végre egyedül élni, de közben elég magányos. Nyüzsög a város, ami hol borzasztóan hangulatos, hol meg iszonyú félelmetes.

Erre nagyokat bólintok. – Pontosan így voltam vele én is, leszámítva a magányt. Ennyi lakótárssal már igazán nehéz magányosnak lenni.

– Tényleg, ez nem zavaró?

A vállamat vonogatom. – Nem is tudom, nem szoktam rajta gondolkozni, így alakult. Eleinte csak ketten voltunk, meg ugye, a legelején nem volt fizetésünk. Petit persze elég lelkesen támogatják a szülei, de nekem mindenképpen valami munkát kellett néznem.

– Peti az egyik lakótárs?

– Igen, nem tudom, mennyire ismerted meg őket a múltkor. Lillát ismered, Petit már biztosan láttad, rajtuk kívül még vannak hárman.

– Nem maradtam múltkor sokáig, úgyhogy nem igazán vannak meg,

Erre egy ragyogó ötletem támad. – Tudod mit? Most szerdán az egyik lakótársam, Anima munkahelyén tartanak egy zenés rendezvényt. Gyere el, és akkor megismerhetsz mindenkit! Pontosabban, majdnem mindenkit. Nem hiszem, hogy Alex velünk tart.

Amanda erre összevonja a szemöldökét. – Hogy a munkahelyén?

– Ja, igen! – csapok a homlokomra. – Egy pubban dolgozik, szóval ott időről, időre előfordul hasonló!

Látom, ahogy töpreng, orrát ide-oda vonogatja. – Na jó, de csak hogy megismerjem őket! Semmi egyéb okból!

– Semmi kapcsolatjellegű szándék nincs mögötte! – biztosítom.