Big city live! (befejezett)

Lilla/15

Belépek a zöldre mázolt ajtón, és magam mögött hagyom a csiricsáré udvart, ami sokkal zajosabb, mint a miénk. Bezárom magam mögött, kizárom vele a kutyaugatást, a gyereksírást, és az udvaron visszhangzó beszélgetést. Egy arányaiban nagy előszobában találom magam, mellettem konvektor, előttem egy hosszúkás, kicsi konyha, ami bár régies, de tiszta, rendezett.

– Hát íme – mondja Adrián. – Nem nagy, nem szép, de az enyém.

– Szerintem nagyon otthonos! – lelkendezem. – Annyira hangulatos az egész, én nagyon imádom ezeket a körfolyosós lakásokat, szóval szerintem fantasztikus, hogy neked van egy sajátod!

Adrián erre elneveti magát. – A mai világban már az is fantasztikus, hogy egyáltalán van lakásom. Ha nem öröklöm meg, akkor nem tudom, hogy lenne.

– Szerintem bele se kezdjünk, hogy hova fajult a mai világ! – teszem fel a kezem.

– Rendben! – kacag fel, majd egy puszit nyom az arcomra. – Gyere, megmutatom a többit. Nyugi, a felén már túlvagyunk.

Végigmegyünk a konyhán, a végén három ajtó vár ránk. – Balra a kamra, jobbra a fürdő, egyenesen pedig. – Kitárja az ajtót, és előre enged. – A szoba.

Belépek, a szoba hangulata hasonló a konyhához. Kisé öreges, de rendezett, és tiszta. Ódon konvektor gondoskodik a melegről, a két ablak között a falon egy síkképernyős tévé, tőle jobbra egy hatalmas könyvespolc, ami körbefolyja a galériát. Az utóbbi alatt pedig egy kényelmesnek tűnő kanapé. Leteszem a táskám. Nem nagy táska, pedig elrejtettem benne egy egész itt alvós csomagot.

– Az ablakból pedig gyönyörű kilátás nyílik a Mester utcára – húzza félre a függönyt.

Odamegyek, kipillantok. Alattunk elrobog a villamos, az emberek igyekeznek hazafelé. Sokkal nagyobb a nyüzsgés, mint nálunk.

– Nagyon hangulatos az egész! – biccentek mosolyogva.

– Főleg, amikor megy a veszekedés az éjjel-nappali előtt – sóhajt egy nagyot Adrián.

– Jó, biztos megvan a rossz oldala is, de én imádom ezt a nagyvárosi érzést, ami itt van, és különösen az eredeti ajtókat, és ablakokat – simítom végig a fa ablakkeretet. – Szerintem iszonyú feelinges lakásod van!

– Mert te mindent imádsz, ami régi! – ölel át Adrián, majd a hajamba túr, és lassan csókot nyom az ajkamra.

– Nem igaz, téged is imádlak, és te nem vagy régi! – suttogom.

Erre ismét megcsókol. Hevesen csókolom vissza, miközben szorosan hozzábújok. Adrián viszont eltávolodik tőlem.

– Nem akarok gyorsan haladni. Nem akarlak megijeszteni, mert ha újra elveszítenélek, azt már nem bírnám ki.

Megcirógatom az arcát. – Bízz bennem, mert én is bízom benned.

Az az igazság, hogy olyan ismeretlen, erős szexuális vágy van rajtam, amit még így sosem tapasztaltam. Mindenét akarom, őt akarom! És igen, igaza van, egy kicsit félek. Félek, hogy rájövök közben, hogy a szex tényleg undorító. De abban biztos vagyok, hogy Adriánt nem hagynám el. Hisz minket nem csak a puszta szexualitás köt össze. Nem tudnék élni nélküle, a humora, az intellektualitása, a megértése nélkül.

Adrián erre a kanapéhoz húz, és leültet. Ő mellém ül, majd ismét elveszünk egymás ajkaiban. Feltúrom a pólóját, ő pedig lekapja magáról, majd óvatosan benyúl az enyém alá. a meleg tenyere a derekamon van, lassan kúszik egyre feljebb, időnként megáll, mint aki még mindig nem mer továbblépni.

Úgyhogy leveszem a felsőmet én is. Ő megérinti a mellem, a tekintetében megjelenik valami vad vágyakozás, amitől egy pillanatra görcsbe rándul a gyomrom. Ezt észreveheti, mert egyből a szemembe néz, a tekintete meglágyul.

– Bármikor megállhatunk, ha azt akarod!

Erre elmosolyodom. Mégis mitől félnék? Adriántól, a legmegbízhatóbb sráctól a világon? – De nem akarom! – Hátradőlök, és húzom őt is magammal. Lassan végigcsókolja a testem, lágyan, finoman, lassan. Valahogy vele minden teljesen más, mint amit Szilviék művelnek. Ez nem a gyors kielégülésről szól, hanem a lassú egymásra hangolódásról, a finom érintésekről, és a szerelmes csókokról.

Megfogja a nadrágom gombját, majd megáll, és rám néz, mint aki megerősítést vár, hogy ez biztosan jó ötlet-e. Én aprót biccentek, majd a kezéhez nyúlok, hogy magam oldjam ki a farmeromat.

Adrián erre egyetlen mozdulattal lerántja a nadrágomat, és a bugyimat is, és tovább csókol. Puhán, érzékien.

Felülök, hogy én is levetkőztessem őt. Ettől a pillanattól félek egy kicsit, de most már kíváncsi is vagyok. Azt hiszem, meg akarom ismerni minden porcikáját.

Ahogy meglátom, egy kicsit meg is nyugszom. Az övé nem ijesztő, nem undorítóan eres. Vagy csak én nem látom annak?

Adrián mellém fekszik, megcsókol, miközben a lábam közé nyúl. Engem elönt a forróság. Vajon milyen lehet, amikor behatol?

Már minden porcikám erre vágyik. Adrián, mintha csak hallaná a gondolataimat, a fiókba nyúl, hogy elővegyen egy óvszert, amitől mintha bukfencet vetne a gyomrom.

Megpróbál behatolni, de belém hasít a fájdalom, ő pedig megáll.

– Bocs, csak nem is tudom... – kezdeném, de félbeszakít.

– Nem a te hibád. Azt hittem, elég lesz ennyi előjáték, de úgy tűnik, nem.

– Akkor mégis az én hibám. – motyogom a tenyerem mögé bújva.

– Voltál már valaha valakivel?

– Hogy találtad ki, hogy nem? – kérdezek vissza továbbra is a tenyerem mögül.

– A legtöbben nagyon félnek az első alkalomtól, ez nagy gát, amit le kell küzdeni.

Kikukucskálok a kezem mögül, ő engem néz, tekintete kedves, megértő. – És hogyan lehet leküzdeni?

Adrián elmosolyodik. – Nagyszerű hírem van, igazán kellemes módon! Minél többet kell együtt lenni, hogy egymásra hangolódjunk, és teljesen fel tudjál oldódni.

– De, azt mondják, az első mindig fáj. Lehet, csak erősebben kell próbálni, nem?

– Nem, a szex nem fáj. Sőt, pont hogy nagyon is kellemes. Tudod, ezért csinálják olyan szívesen az emberek.

Az égre emelem a tekintetem. – Na jó, de az első sem?

– Ha elég türelmes az ember, akkor nem. – Megcsókol, majd hozzáteszi: – És én eléggé türelmes vagyok. Végigsimít a combomon. – Egy kis bort?

– Nagyszerűen hangzik!

Adrián felránt magára egy alsógatyát, és kiszalad a konyhába, én addig magamra húzok egy pokrócot. Hamarosan vissza is ér két pohár, és egy üveg bontott bor társaságában.

– Képzeld, eladják a fejünk fölül az albérletet.

Adrián a homlokát ráncolva rám néz egy pillanatra, majd visszafordul a poharakhoz, hogy lássa, hova önti a bort. – Komolyan? És van már ötleted, hogy hova mennél?

Elveszem a kezéből a felém nyújtott poharat, aztán koccintunk egymással. – Nem, még nincs.

Adrián leül mellém, arcára féloldalas mosoly ül. – Csak mert nekem például épp van egy ötletem.