Big city live! (befejezett)

Anima/11

Kilépek a hatalmas ódon ajtón, és megállok a körforgalom virágágyásával szemben, vállamat húzza az A3-as mappám. Hát itt vagyok. Egy ismeretlen városban, egyedül, hogy teljesen idegen emberekkel találkozzak. Nem mondom, nem újdonság ez az érzés, csak azt nem tudom, hányszor akarom még átélni.

Gyalog indulok el, a telefonom térképe alapján simán sétatávolságra van. Persze, kérdés, hogy az ember mennyire szeret sétálni. Elindulok a Szabadság utcán. A hatalmas fák árnyéka kellemesen barátságosnak tűnik. Nem is a város atmoszférájával van bajom, inkább magammal. Voltam székesfehérvári kamasz, képzőművészetis hallgató, belpesti kocsmáros, most meg lehetek majd pécsi művész. De igazából nem vagyok egyik se. Senki sem vagyok. Nem tartozom sehova, senkihez, nincs otthonom, nincs semmim, és nem várnak sehova haza. Felpillantok a hatalmas fákra, aprónak érzem magam köztük, csak egy senki vagyok, aki nem ért el semmit. És most továbbmenekülök, egy másik városba. A múltkor egy pillanatra azt hittem, hogy lehetne nekem is egy társam, de aztán rá kellett jönnöm, hogy az nem az én formám. Mégis ki állna mellém? Ki akarna egy kiégett, megrekedt csaj mellé állni?

Elérem a Zsolnay szobrot, megállok egy pillanatra. Milyen furcsa, ha semmi nem, azért a művészet elkísér.

Veszek egy nagy levegőt, és ráfordulok a Rákóczi útra.

Igen, most azért egy fokkal jobb a helyzet. Egy időben azt hittem, a művészetet is el tudták venni tőlem, de azt visszakaptam. Mondjuk nem miattam, Petinek köszönhetem az egészet. Visszaadta az álmaimat, az életemet, és ezt sosem fogom neki elfelejteni. Ha ez a mai nap nem sikerül, akkor sem fogom már feladni. Amíg ő nem jött, egészen el is felejtettem, hogy mennyire fontos ez nekem. Mint valami hibernált állapot, elástam mindent magamban, még önmagamat is.

El kellett volna neki mondani. Pont ezért, mert neki köszönhetem az egészet, el kellett volna mondani. Ennyit megérdemelt volna, hogy ne csak elsunnyogjak erre az interjúra, hanem hogy együtt izgulhasson értem, esetleg el is kísérjen, hogy tudja, nem számíthat rám a vállalkozásában.

Keserűen hasít belém a felismerés: Hibát követtem el!

Nem jöhettem volna rá erre, mondjuk az interjú után?

A dzsáminál megtorpanok.

Inkább ide kellene koncentrálni. Az sem biztos, hogy megkapom ezt a munkát, még bármi lehet! Ha nem költözök, felesleges neki elmesélni bármit is. Ha meg költözök.

Nos, akkor remélem, nem haragban fogunk elválni.

Befordulok a Hungárián. Figyelem a házszámokat, majd megállok a megadott címnél, és megnyomom a csengőt. Mindegy most már, hogy volt, az a fontos, hogy lesz.

Hallom, hogy felveszik a kapucsengőt, ezért egyből beleszólok: – Jazer Annamária vagyok, állásinterjúra jöttem!

A mondat végét már csak úgy magamnak mondom, mert közben berregve kinyitják a kaput. Ugyanolyan gangos udvar fogad odabent, akár a miénk, vagy bármelyik Budapest belvárosában, csak ez sokkal kisebb. Jó, persze, ez nem külön budapesti építészeti forma. A lépcsőházon átérve, az udvarra jutok, ahol már az egyik földszinti ajtóból integet is nekem Rita.

Belépek az apró irodába, ami gyakorlatilag egy három részre osztott mini garzon. Egy nagy openoffice, hatalmas, szerteágazó asztallal, beljebb egy apró konyha, míg jobbra egy mosdó.

Hárman vannak most bent, Rita az egyik, a többi meg sorra bemutatkozik, és egyből hellyel, meg kávéval kínálnak. Nem mondom, barátságos környezetnek tűnik.

– Nem kérek, köszönöm! – Azt már nem teszem hozzá, hogy egy Unicum, keverőpálcával most jobban esne. Leülök velük szemben, a mappát az asztalra helyezem.

– Rita már eleget áradozott rólad, ugye nem bánod, ha tegeződünk – teszi hozzá egyből az egyik, egy ötven felé közelítő, szemüveges, kontyos nő.

– Nem dehogy! Persze, hoztam magammal! – mondom, és ki is nyitom a mappám. – Nagyrészt egyetemi munkák, de itt vannak a kiállításon szerepelt alkotások is, meg még néhány, ami akkor nem került kiválasztásra, de én szeretem. Illetve. – A kezem a legutolsó rajzomra helyezem. Egy pillanatra megakadok, de aztán előre tolom. – Most fog nyílni egy amatőr művészeket támogató klub Budapesten, aminek a dekorálására felkértek, ez annak a terve.

Erre felélénkülnek mind a hárman, maguk elé kapják a rajzot, úgy vizsgálják. Eközben én meg azon gondolkozom, hogy micsoda geci dolog épp azzal a rajzzal győzködni őket, amit Peti felkérésére készítettem. Hát nem vagyok túl büszke magamra.

– És akkor ez jól látom, fali dekoráció lett?

– Igen, de majd csak most fogjuk felkenni, még csak a terve van meg,

Összenéznek, bólogatnak, majd Rita átveszi a szót: – Mindenképp szerettem volna, hogy a többiekkel is találkozz, de az az igazság, hogy nagyjából már mi eldöntöttük ezt a dolgot, szóval nagyon szeretnénk, ha velünk dolgoznál!

A szívem óriásit dobban. Egyszerre vagyok izgatott, és végtelenül szomorú.

– Nem örülsz? – vonja össze Rita a szemöldökét.

– De! – vágom rá. – Csak annyira hihetetlen ez ennyi év pultozás után. Ez volt minden álmom!

Még beszélgetünk az állásról, aztán lassanként elköszönök tőlük.

Kilépek a Hungáriára, gyalog indulok el Pécs belvárosa felé. Elhaladok az alacsony, századforduló kori házak mellett. Olyanok, mint bármelyik megyeszékhelyen, mégis, mintha Székesfehérvárnak sokkal kisebb lenne az óvárosi rész, ott hamar felváltják a panelok a régi idők épületeit. Ahogy haladok, az épületek nőnek, a betont felváltja a viacolor, majd az apró szemű macskakő. Haladok a történelmi épületek között, beszívom a város középkori hangulatát. Lassan elérem a Széchenyi teret. Nézem a mecsetet, a mögötte magasodó tornyot. Olyan szép az egész városkép, és olyan idegen. Körülöttem nyüzsögnek az emberek. Középiskolás diákok haladnak el mellettem, térképet böngésző turisták előttem. Én meg ott állok, egyedül, magányosan, senkim sincs, és sehova sem tartozom. Íme a jövőm.

Előveszem a telefonomat, és rákeresek a helyi albérlet kínálatra. Hamar ki is választok hármat, ami megtekintésre érdemes. Ha már ez a jövőm, legalább fedél legyen a fejem felett.

Egy nehéz sóhaj után felhívom az elsőt.