Big city live! (befejezett)

Zoli/5

Petivel ülünk a Burgerben, mikor a pultnál megpillantok egy nőt. Igazi visszafogott szépség, akin semmi különös nincs, de a kisugárzása olyan, hogy meg kell tőle őrülni. Ritkán látok ilyen nőt. Mikor Peti közli, hogy Milán már itt is van, otthagyom azzal, hogy hozok egy kávét hármunknak. A pultnál leadom a rendelést Karesznak, megkérem, hogy két lattét vigyen ki az asztalhoz, egyet meg tegyen le elém.

- Szia! – szólítom meg, mire hirtelen felém fordul. Nincs rajta smink, apró, mélyen ülő világoskék szeme van, természetes szalmaszőke haja. Az arca és az álla vonala egészen finom, a nyaka hosszú, a dekoltázsából alig mutat valamennyit, pedig kár takargatnia, igazán formásnak tűnik.

Ő egészen felderül, mint aki meglepődött azon, hogy lát. – Szia!

- Még nem láttalak erre, először vagy itt?

A kérdésre egy kissé összehúzza a szemét, mintha megleptem volna. Pedig tényleg nem rémlik, és ha gyakran járna erre, biztosan emlékeznék rá. - Igen, nem rég költöztem a környékre. – mosolyodik el lágyan, amitől olyan kedves, barátságos, afféle „szomszéd lány" érzést kelt. – És te? Mindenkit leszólítasz, aki új?

- Csak aki ilyen gyönyörű, mint te.

Egész testével felém fordul, a szemét forgatja, miközben halkan hümment. – Nahát.

- Iszol valamit? Meghívhatlak egy... - már intenék Karesznak, mikor ő közbeszól.

- Nem kösz, már kapom a kávém.

- Akkor sajnos elkéstem.

- El. Na és, te gyakran jársz ide? – kérdezi, de úgy tűnik, csak a kínos csend elkerülése miatt érdeklődik. Közben másfele néz, az előtte fekvő Népszavát lapozgatja.

- Tulajdonképpen igen, itt dolgozom.

Oldalasan rám sandít. – Nahát! Pultos srác vagy?

- Nem, szakács. – húzom ki magam. – Másodállásban pedig építőmérnök hallgató – teszem hozzá mellékesen, miközben Karesz lerakja elém a lattémat, elé pedig az eszpresszót. Egyből utánanyúlok, hogy beleigyak. Ahogy visszarakom a poharat az asztalra, észreveszem, hogy a nő egészen felém fordult, a szemöldöke a magasba csúszott, úgy néz rám, mintha valami meglepő dolgot mondtam volna.

- Igazán? Talán BME-s vagy?

- Persze – vonok válta -, mi más lennék?

Szemét összehúzva vizslat. - És hanyad éves?

- Másod.

A szemöldöke a magasba szökik, az ujját az ajkához emeli, mint aki valamin töpreng. Nagy levegőt vesz, a kezét egy határozott mozdulattal felém nyújtja.

- Zimonyi Amanda

- Kilsh Zoltán – Ragadom meg a kacsóját, majd finoman megfordítva apró csókot lehelek a kézfejére. Amanda meredten bámul, mintha valamit próbálna kiolvasni az arcomról, majd kis idő után elengedi a kézfogást, nagy levegőt vesz, csábosan elmosolyodik.

- Akkor, örülök, hogy megismerkedtünk Zoltán! – Lehúzza a kávéját, majd megragadja a táskáját, és lecsusszan a bárszékről. – Azt hiszem, még találkozunk! – búgja titokzatos mosoly kíséretében.

- Várj! – szólok utána, miközben ő már hátat fordított nekem. A hangomra megtorpan, lassan megfordul. – Miből gondolod? Hisz még a számodat sem adtad meg!

Titokzatos mosolya még szélesebb lesz. – Nincs rá szükség. Nem olyan nagy ez a város, meg foglak találni. – Kacsint, hátat fordít, és kisétál. Figyelem, ahogy minden léptére finoman ring a csípője. Tényleg csak finoman, miközben szigorú szabású nadrágja mögött épp csak sejteni lehet a feneke formáját. Azon gondolkozom, milyen ritkán van dolgom ilyen típusú nővel, pedig pont ettől lett sikeres annak idején a Play Boy is: a sejtetés néha sokkal izgatóbb az arcunkba tolt idomoknál. Milyen régi bölcsesség! Hogy felejthettem el?