Big city live! (befejezett)

Alex/15

Ez az első munkanapom, két óra múlva kezdődik a meetingem. De nem is ez a nehéz része, mer a nehéz rész mán tegnap megvót. Mostan pedig le fogok menni a kisbótba, mer' úgy érzem, addig kell fe'hasznáni a lendületet, amíg az még megvan. Azt hiszem, valamikor útközben megundorodhattam attól a kinti világtól. A zsivajtól, az emberektől, a benzinbűztől, és a mocsoktól. Otthun ez nem így vót. Persze, ott is mentek autók, de valahogy minden élhetőbb vót. Tán itt vóna az ideje átgondó'ni a hazakő'tözést. Nem vóna persze muszáj mindjárt Hajdúszovátba, de valahová a Hajdúságba, mondjuk Böszörmény, vagy Szoboszló. Debrecen mán megint csak túl nagy vóna nekem. Meg is nézem hamarába', hogy milyen áron vannak ott a lakások, hátha egy panelravalót mán sikerült összekuporgatnom. De ha nem, akkor is annyi baj legyen, albérletet mán tán csak találok.

No, de mindent jó sorrendben. Lakást nézni meeting közben is nagyon jól lehet, elébb leszaladok abba a bótba, még mielőtt e'hagy a lendület.

Kilépek a konyhába, de ott megtorpanok. Megkérdezhetném Annamáriát, van-e kedve velem vásáró'gatni, mégis csak jobb társaságban elindulni, mint egymagam.

Bekopogok az ajtaján, de amint ajtót nyit, meg is bánom. Az arca megpüffedt a sok sírástól, még mindig csorognak a könnyei.

– Hát tégedet meg mi lelt?

– Hagyjuk – nyávogja. – Az a lényeg, hogy holnap költözöm.

– Mán hónap? – kerekedik el a szemem. – Hát a rendmániással meg mi lesz?

Annamária keserűen felnevet. – Azt csinál, amit akar.

– Nem tán megbántott? – Összefonom a kezem magam előtt, hogy az ajtófélfának dűljek.

– Olyasmi – bólint nagyot. – Azt hiszem, ő nem akar engem többet látni.

– No, figyelj mán, én meg éppen arra gondó'tam, hogy lemennék a bótba, még amíg még nem utálok meg mán megint az utcára lépni. Osztán ha van kedved, jöhetnél, e'beszégetnénk, meg bevásáró'gatnánk.

Rám néz erre a nagy kék szemivel, mint aki valami nagyon meglepőt hallott, erre mán megint e'pityeredik, osztán megölel. – Alex, ez most nagyon jól esik!

Így indulunk el kettesben, és ő meg belekezd, hogy e'mesélje, hogyan is kezdte a rendmániás rákü'dözgetni a haverját, majd miért is pofozta fe' szegény csávókámat a házibuli idején, hogyan keveredett be ezek után az én szobámba, mint keveredtek e' végül a kiállításra, és hogyan kezdett el egyedül inni a budiban, miután a rendmániást együtt találta azzal a jánnyal, akit aztán az egész lakás sikeresen megutált. Hogy miként kapta meg a pécsi állást, és hogyan nem tudta, mit is mondjon, miután a rendmániás klubot nyitott. E'mondta, hogy hallgatta ki, amikor az utált jánynak e'mesélte a rendmániás, hogy mégis inkább őt szereti, és végül még azt is, hogy mondta meg neki a konyhában, hogy bár ne is kő'töztek vóna soha össze, mert olyan rumlis, hogy azt mán el sem lehet viselni.

Én meg most figyelmesen meghallgatom, és eközben nem tudom, mit is érzek én ebben a történetben, amiben benne sem vagyok, és mégis belekeveredtem. Hogy úgy érzem, ez a rendmániás egy valódi barom, hogy így hagy futni egy ilyen jányt, de közben meg lehet, csak azért keveredtem ebbe bele, mert olyan régen kerü'tem ilyen közel egy másik emberhez, hogy tán soha. És az sem egészen világos, hogy erre a többi ember vót teljesen alkalmatlan, vagy én magam.

– Hogy hogy érez ez a csávókám azt neked nem tudom megmondani, de hogy mindig az egyenes a legcélravezetőbb, azt igen. Ha úgy érzed, van még miről, hát beszélgess vele még egyszer. De én ezt a pécsi munkát el nem engedném, én abba két kézzel kapaszkodnék. Egyszer e'megy, nem jön vissza soha többé. Meg aztán, új város, új lehetőségek. Én is e'megyek ebből a zajos koszfészekbő', nincs itt semmi, ami maraszta'ná az embert.

Erre lassanként, jó megfontoltan bólint egy nagyon. – Igen, talán igazad van. A beszélgetést meg még átgondolom, de úgy érzem, mindent elmondott, amit akart. És végül lehet, hogy én is.

Pécs. Milyen város lehet Pécs? Lehet ideje vóna megnézni.