Big city live! (befejezett)

Peti/14

Hazaérve csak Lillát találom a konyhában.

– Szia, hát te?

– Örülök, és depizek – motyogja a konyhaasztalon könyökölve.

– Óh, ez elég ambivalensnek hangzik.

Lilla erre nehezet sóhajt. – Összejöttem Adriánnal, majd megtudtam, hogy eladják a lakást.

Leülök mellé. – Igen, azt sajnos el.

– Hogy adhatja el? – csattan fel Lilla. – Ez borzasztó! Különben is! Nem jobb neki, hogy itt vagyunk, minden hónapban fizetünk, semmi munkája nincs vele, mindent te intézel!

– Úgy érzi, hogy annyira fenn vannak az ingatlanárak, hogy többet nyerhet vele. De igazából az ő dolga, az ő lakása, úgysem tudunk mit csinálni ellene.

– Tudom, csak olyan szörnyű! Szerettem veletek lakni.

– Igen, én is a társaságot sajnálom a legjobban. – Szórakozottan felkapok néhány jegyzetet az asztalról, és üveges tekintettel lapozgatni kezdem.

– Neked van már terved? Hogy mi lesz ezután?

Ránézek, leeresztem a jegyzeteket, majd lassan bólintok. – Van.

– Lilla megigazítja a szemüvegét, hátradől a székén, és keresztbefonja a karját. – Mi az? – kérdezi fátyolos hangon.

Egy kis ideig nézek rá, könyökömmel a térdemre támaszkodom, és összeérintem az ujjaimat. Megköszörülöm a torkom. – Nos – kezdem, majd lepillantok, és veszek egy nagy levegőt. – Arra gondoltam, hogy megkérem Animát, hogy költözzön velem össze.

Lilla erre felém fordul. – Hogyan? – Szeme egészen elkerekedik, majd a szája elé kapja a kezét. – Komolyan?

– Igen. Azt hiszem, elég sokáig kerülgettük egymást ahhoz, hogy biztos legyek magamban. Kicsit vicces, de Ági kellett ahhoz, hogy tisztában legyek a saját érzéseimmel.

– Ez népbetegség lehet – kuncog. – Bár nekem nem volt se Ágim, se senkim, de én is csak azután jöttem rá, hogy mennyire szeretem Adriánt, miután úgy tűnt, elveszítettem. Ostobaság, nem igaz?

– De – tör ki belőlem a nevetés. – Tényleg ostobaság. Pedig mennyivel egyszerűbb lett volna minden...

– Ne is mondd! – vág a szavamba. – Nincs már jelentősége, akárhogy alakult, a lényeg az, ami most van.

Kulcs csörgés zavar meg minket. Az ajtó felé kapjuk a fejünket, amin Zoli lép be.

– Óh, sziasztok, hát veletek mi újság?

– Örülünk, és depizünk – közli Lilla a tényállást.

Zoli erre leül a velünk szemközti székre. – Ne is mondjátok, az én napom is pont ilyen.

– Annyira hihetetlen, hogy eladja, igaz? – fakad ki Lilla még mielőtt én egyáltalán megszólalhatnék. Zoli erre a homlokát ráncolja.

– Ki ad el mit?

– Ööö, igen – kezdeném, de Lilla már megint megelőz.

– Hát a lakást a tulaj. Vagy te mi miatt depizel?

Zoli szeme hatalmasra nyílik, még a száját is eltátja, miközben hol Lillára, hol Petire néz. – Mi? – kérdezi felcsukló hangon.

– Nem sokra rá, hogy te leléptél, itt járt a tulaj, és közölte, hogy mit tervez – közlöm vele semleges arccal, mint egy gyors magyarázatot.

– Hát ezt nem hiszem el! És velünk mi lesz?

– Azt mondta, kapunk egy hónapot, de jó lenne, ha minél előbb lelépnénk – teszem hozzá.

– De akkor te min depizel? – faggatja Lilla.

– Megkerestem Amandát, elmondtam neki, hogy nem akarok többet elbeszélni mellette, feltételezések mentén dönteni. Még azt a csajt is elmeséltem neki. És azt is, hogy szeretem őt.

– Ugye, az Ági faktor! – csapja össze a kezét Lilla.

Zoli erre felhúzza az orrát. – Micsoda? Dehogy Ági, ez egy random csaj volt a burgerezőből.

– Nem, nem, nem! Pont arról beszéltünk Petivel, hogy néha kell valaki, vagy valami, ami miatt azt hiszed, elveszítetted a másikat, és akkor leszel tisztában a valódi érzéseiddel!

Zoli erre elgondolkodva bólint egyet. – Nos, lehet, hogy így van, de Amandánál ez nem jött be. Azt mondta, neki ezt még át kell gondolnia.

– Ó! – Lilla felugrik, és átöleli Zolit. – Lehet, tényleg csak egy kis idő kell neki, és hamarosan felhív.

– Tudom, de más válaszra számítottam. – motyogja Lilla pulcsijának.

– Zoli – szólalok meg halkan.

– Mi az?

– Lefattyúztad a gyerekét.

– Hogy mi az istent csináltál? – löki el magától Lilla.

– Azt hittem, ő is át akar verni, mint aki...

Lilla azonban hajthatatlan, felkapja az asztalról az ott felejtett jegyzeteket, azzal kezdi csapkodni Zolit. – Akkor se mondunk ilyet senki gyerekére! Főleg nem annak a gyerekére, akivel össze akartunk jönni!

– De ne már, ne már, ne már! – tartja maga elé védekezőn a karját, de Lilla nagyon belelendült. Én kényelmesen hátradőlök a székemben, miközben a telefonomon böngészem az albérleteket.

Ekkor dönt még valaki úgy, hogy ez a legalkalmasabb időpont hazaérni.

– Sziasz... Jézusom, mi folyik itt? – Üdvözöl minket Luca, nyomában az elkerekedett szemű, megrémült Dinával.

Lilla morogva ledobja a jegyzeteket, amik szétcsúsznak az asztalon. – Ne is kérdezzétek!

Zoli alig fújja ki a levegőt, megszólal a telefonja. – Amanda az.