Big city live! (befejezett)

Zoli/16

Furcsa csönd ereszkedett a konyhára, miután Peti kilépett az ajtón. Valahogy senkinek sem akadt mondanivalója, vagy ha igen, azt is inkább magában tartotta. Lilla, Adrián, Luca és Dina csak ülnek az asztalnál, néha egymásra néznek, és sokat tudón elmosolyodnak. Alex ugyanúgy a széktámlára támaszkodva bámulja a földet. Én pedig a falnak dőlve meredek előre, miközben azon jár az eszem, hogy mennyivel könnyebb túlbonyolítani az életünket, mint egyszerűen megoldani a dolgokat.

– Szerintetek, utolérte? – töröm meg végül a csendet.

Alex erre erősen kipréseli magából a levegőt, majd felegyenesedik. – Oszt nem tudom, de én úgy gondolom, hogy éppenséggel itt van az ideje, hogy igyunk. – a hűtőhöz lép, kinyitja alul a fagyasztót, és előkap egy üveget. – Nem vagyok egy megosztós típus, de az ökör iszik magába'. – Koppan az üveg az asztalon. – Meg osztán, az is búslakodik – teszi hozzá halkan. – Pányinka, íccsanyám kütte, otthon főzték nagy nagy szeretettel.

A szekrényhez ugrok, hogy lepakoljam a feleses készletet. Nem tartom valószínűnek, hogy elutasítanának egy ilyen kedves felkérést.

– Én benne vagyok! – vidul fel Dina, Luca is felélénkülve mosolyog mellette.

Adrián Lillára néz, majd vissza Alexre. – Kezdem én is őszintén sajnálni, hogy nem lesz többet ez az albérlet.

Lilla azonban összehúzza a szemét, Alexet fürkészi. – Kérdezhetek tőled valamit négyszemközt?

Alex a dugót próbálja óvatosan kihúzni, váll rándítva válaszol. – Kérdezheted itt is, nincsen nekem mán takargatnivalóm.

Közben kipakolom a poharakat az asztalra.

– Oké, ahogy gondolod! Tetszik neked Anima?

Alex már épp töltött volna az első pohárba, de erre megakad a kezében az üveg. Lassan felnéz, egyenesen Lilla szemébe.

– Oszt ezt mibű gondolod?

Lilla keresztbe fonja a karját. – Afféle megérzés.

Alex még egy darabig tartja a szemkontaktust, majd kitör belőle a nevetés, és nekiáll széttölteni a pálinkát. – Érdekes megérzéseid vannak! – Leteszi az üveget, a kezébe veszi az egyik poharat, majd ismét Lillára néz. – Mondjuk úgy, hogy mán mindegy. – Azzal felemeli a poharát.

Lilla azonban odamegy, és átöleli.

Bevallom, nekem ez a lehetőség eddig eszembe se jutott. Sőt, az is kicsit ködös volt, hogy Peti tegnap vele beszélte meg a dolgot. Rossz tanácsot adott volna, amit mára megbánt?

Egy darabig összeölelkezve állnak, majd Alex finoman eltolja magától Lillát, és a kezébe nyom egy poharat, mire mind megfogunk egyet. – Igyunk arra, hogy minden nem jöhet össze!

Koccintunk vele, majd lehúzzuk a felest. Ezután senki nem bír megszólalni. Így állunk szótlanul ismét. Meg sem merem jegyezni, hogy ez a pálinka egyébként borzasztóan jó! Valahogy forgalmazni kellene a klubban, csak nem tudom most hirtelen, hogyan lehetne elintézni hozzá a papírokat.

– Ejj, de csend lett, tán igyunk még, hogy megeredjék a nyelvetek?

Ebben a pillanatban megszólal a kapucsengő. Ez Amanda lehet, abban maradtunk, hogy a ma estét nálam tölti, a gyerek pedig a nagyszüleivel lesz. Az ajtóhoz lépek, hogy beengedjem.

Visszaballagok az asztal mellé, ahol továbbra is mindenki csendben áll. Hamarosan Amanda lép be az ajtón. Egyből leveszi szétázott cipőjét, én pedig odasietek, hogy lesegítsem róla tavaszikabátját, miközben egy gyors csókkal köszöntöm.

– Sziasztok. Tort ültök az albérlet fölött, vagy mi ez a nagy csönd?

– Nem, mi csak – makogja Lilla. Először Alexre néz, majd a többiekre. – Vagyis igen.

Amanda arcán erre megértő mosoly jelenik meg. – Valóban nagyon jó kis csapat volt. – Az asztalhoz lép, ahol észreveszi a pálinkát. – Oh, látom, van azért itt búfelejtő! – Ezután egyből észreveszi a bőröndöket. – Ha van választásotok, szerintem holnap menjetek. Borzalmas idő van! Az esernyőmet is inkább a gangon hagytam. Remélem, nem viszi magával a szél! – teszi hozzá kuncogva.

Kitárul az ajtó, mind odakapjuk a fejünket, Anima lép be rajta, nyomában Petivel, aki a nyakába csókol, miközben Anima hangosan nevet. Csurom vizesek, a kövön tócsa gyűlik a nyomukban.

Lilla a szája elé kapva a kezét ujjong. – Utolérted?

Nyomában a többiek is hangos ovációban törnek ki, velem együtt. Kivéve Alexot, aki biztatóan elmosolyodik, és Amandát, aki azt hiszem, nem igazán érti, mi folyik itt.

Alex Petihez lép, felé nyújtja a kezét. – Gratulálok, örülök nektek! – Peti elfogadja a kézfogását, amit egy visszafogott mosollyal fogad. Bár nem Peti stílusa, mégis úgy érzem, hogy a fejében már összeállt a kép.

– No, akkó most, hogy mán tényleg mindenki itt van, ideje inni még egy pájinkát!

Én előszedek még három poharat, miközben Alex kitölti a feleseket.

– Lilla, esőben csókolózni szar! – jegyzi meg Anima.

Lilla erre halkan elneveti magát, és Adriánra néz, aki helyette válaszol: – Tudjuk, mert az orkán erejű szélben az igazi!

Peti összevonja a szemöldökét. – Mi?

A kezébe nyomok egy poharat inkább, majd a sajátommal körbenézek. Most tényleg mindenki itt van, és már valóban utoljára. Amanda derekára fonom a karom, majd mind összekoccintjuk poharainkat. Hát így ér véget ez az időszak. Iszogatva, beszélgetve. Egy valami azonban biztosan közös bennünk: Mind azzal a tanulsággal megyünk innen tovább, hogy a legrövidebb út mégis csak az egyenes.